POLÓNY LEVENTE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A SZÉKELYEK ÁBRÁZOLÁSA A KÖZÉPKORI KRÓNIKÁK ÉS EGYÉB KORABELI FORRÁSOK ALAPJÁN

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   

 

 

 

 

 

 

 

 

BUDAPEST, 2005.
tARTALOM

 

 

 

I. Székelyföld és a székelyek............................................................................................................................ 2

II. Székelyek eredete és megtelepedésük Erdélyben.......................................................................... 4

III. Székelyek Árpád és az Árpád-házi királyok korában (IX-XIV. sz.).................................... 8

IV. Árpádház kihalásától a Hunyadiak koráig................................................................................. 18

V. Hunyadiak kora.................................................................................................................................................. 24

VI. A székelyek története a XV. század végétől a mohácsi vészig....................................... 32

Zárszó............................................................................................................................................................................ 41

Mellékletek............................................................................................................................................................. 43

Felhasznált irodalom.................................................................................................................................... 46

Képek jegyzéke........................................................................................................................................................ 48


I. Székelyföld és a székelyek

 

A székelyek középkori telepei jóval nagyobb térséget foglalhattak magukba, mint manapság. A tudomány székelyek nyomait fedezte fel szinte valamennyi nyugat-magyarországi megye területén, a Vág vidékén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén, Bihar megyében, és a későbbi szász székek területén is.

Ma a székelyek Romániában élő magyar anyanyelvű, ősfoglaló, egy tömbben élő nemzetiség. Összefüggő területük a román politikai törekvéseknek alávetett telepítési programok, a folyamatosan tartó elvándorlás és a születések számának folyamatos csökkenése miatt egyre zsugorodik. A hajdani Aranyosszék területén a székelység elszorványosodott. A még 30 évvel ezelőtt szín tiszta, homogén városokban (Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy) egyre kisebb arányt képvisel a magyar anyanyelvűek aránya. Jelenlegi székelység a román közigazgatás szerinti Covasna-Kovászna (korábbi Háromszék), Harghita-Hargita (Csík-, Gyergyó-, Kászon és Udvarhely) és Mures-Maros megye dél-keleti felében található[1].

 

Megye[2]

Lakosság (1992)

Magyar lakosság

Román lakosság

Cigány

Kovászna

233.256

175.502

54.586

2.641

Hargita

348.335

295.104

48.948

3.827

Maros

610.053

252.651

317.541

34.798

Összesen

1.191.644

723.257

421.075

41.266

 

A táblázat az 1992. népszámlálásra épül, azonban az adatok pontosságára torzító hatással van a székelyföldi cigány népesség száma. A magyar nyelvterületen élő cigányság ugyanis magyar nemzetiségűnek, a román területen élő pedig általában románnak vallja magát.  (Szemléletes példa erre a háromszéki Nagyborosnyó község. A népszámlálási adatok szerint 1442 főből 106 cigány, 1301 magyar és 35 román nemzetiségű él a településen[3]. Aki járt a faluban szemlátomást megállapíthatja, hogy ez az arány inkább  fordítva igaz. De számos székelyföldi falura érvényes ezen állapot.)

A székelyek vallásukat tekintve főként római katolikus felekezethez tartoznak. Csík-, Gyergyó-, Kászonszk, Kézdiszék és Udvarhelyszék keleti széle katolikus, Sepsi-, és Marosszék pedig főleg protestánsnak mondható. A székely katolicizmus központja a Szűzanyáról elhíresült búcsújáróhely, Csíksomlyó. Unitárius Rómának pedig az erdővidéki Bölönt tartják.

 

Megye[4]

Székelyek

Katolikus

Református

Unitárius

Ortodox

Kovászna

175.502

81.345

78.929

10.628

1067

Hargita

295.104

222.998

43.675

24.582

764

Maros

252.651

57.592

165.983

15.948

2293

Összesen

723.257

361.935

288.587

51.158

4.124

 

Székelyföld domborzati viszonyai változatos képet mutatnak. Megtalálhatóak a roppant magasságú hegyek, hatalmas fenyvesekkel borítva (Csománd, Hargita, Keleti-Kárpátok, Görgényi havasok); lankás dombságok (pl.: Udvarhely és vidéke); folyóvölgyek (Nyikó-mente, Nyárád-völgye) és medencék. (gyergyói-medence, csíki medence, háromszéki medence). Innen erednek Erdély legnagyobb folyói, a Maros és az Olt. Nyugat Székelyföldről kelet felé haladva a domborzati viszonyokkal a hőmérséklet, a növényzet illetve a megélhetési forrást jelentő feltételek változnak. Udvarhely-, Marosszék nyugati részén még a gabona, a gyümölcs, sőt a szőlő is megterem. Átmeneti területnek tekinthető a háromszéki medence, mely igaz már a Kárpátok alatt terül el, de sík területének és tágas földjeinek köszönhetően alkalmas a mezőgazdasági terme­lésre. A csíki és gyergyói medencében jóformán a „pityókán” kívül semmi nem terem meg, a téli hideg nem egy esetben eléri a –35 Cº-ot. Ezért az itteniek elsősorban a fakitermelésből és az állattenyésztésből tudtak megélni.


II. Székelyek eredete és megtelepedésük Erdélyben

 

A székelyek eredete talán még a magyarság származásánál is homályosabb. Az eredetkérdés megfejtésével kapcsolatos irodalom szinte áttekinthetetlen sokasággá burjánzott. Mielőtt még rátérnék a krónikákban megfogalmazott teóriákra, megemlítenék néhány történész által kialakított véleményt (szerintem legmeghatározóbbak) a teljesség igénye nélkül.

A XVII. század történettudósai (pl. Nadányi János, Timon Sámuel, Horváth István) valamennyien a hun eredetet vallották. A hun származás hívei voltak továbbá Bod Péter, Katona István, Benkő József, Orbán Balázs és Szabó József is.[5] Dr. Réthy László a székelyeket a besenyők azon ágának tekintette, akik a kun beütések idején a gyimesi, az ojtozi, tömösi szorosokon vonultak mai lakhelyükre.[6] Hasonló álláspontot foglal el Tagányi Károly, aki szerint a székelyek szintén besenyő származásúak.[7]  (Ennek ellentmond, hogy krónikáink a székelyeket és a besenyőket mindig külön népként kezelik.) Nagy Géza véleménye, hogy a székelyek a pannóniai magyarságnak egy ága volt, vagy pedig azok közt élve asszimilálódott, akik még a magyar királyság megalakulása előtt telepedtek Erdélybe.[8] A székelykérdés nagy kutatója, Szadeczky Kardoss Lajos szerint a „székelyek nem mások, mint a Konstantin által kabaroknak nevezett, de tartományukról magukat valószínűleg szikelieknek mondott, avagy a kabarokkal együtt csatlakozó szikek (szikeliek), a perzsák szerint bolgár (azaz hun eredetű) eszegelek”.[9]  Jancsó Benedek pedig, hasonlóan Hunfalvy Pálhoz, a székelyeket Szent László által történt telepítés nyomán helyezi a mai Székelyföld területére.[10] A jelenlegi hivatalos álláspont a krónikás- és mondai hagyományainkkal szembehelyezkedve a székelyek megtelepedését (letelepítését) a mai lakhelyükön a Szent István-i államalapítás utáni időkre teszi, hivatkozván arra, hogy a székelyek elsősorban a történelmi Magyarország nyugati[11] és északi, majd Bihar megye (Telegd és környéke) vidékén lakhattak (lásd. 1. melléklet). Álláspontjuk szerint a székelyek a honfoglaló magyarság részeként jöttek Pannóniába (így ők is finnugor származásúak) és népnevük nem jelent mást, mint határőrt.

S most nézzük meg, miként vélekednek erről a kérdésről középkori forrásaink, krónikáink.

A székelyek korai történetével kapcsolatban sajnos igen hézagos a fennmaradt forrásanyag. A krónikákban előadott történetek szerre egymásra épülnek, hol kisebb Anonymus könyvének első oldala - kattintson a bezáráshozkihagyásokkal, hol egyéb toldásokkal. A székely eredettel és letelepedéssel kapcsolatos ábrázolások feltehetően szóbeli hagyományokon alapulnak, azonban nem kizárt, hogy ezen események egy korábbi elveszett krónikában is szerepeltek.

Az első krónikai említést a székelyek eredetére vonatkozóan Anonymus teszi a Bihar elleni ostrom leírásában. A harci cselekmény leírásakor egyetlen utalást tesz a székelység hun eredetére vonatkozóan: „székelyek, akik előbb Attila király népe voltak”[12]. Az idézetből kitűnik, hogy már a XIII. század elején az az elképzelés volt elfogadott, mely szerint a székelyek Attila népének megmaradt részei.

Kézai Simon A magyarok viselt dolgai c. munkájában a következőképpen fogalmazza meg a székelyek eredetét és a magyarokkal való találkozását: „Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket futás oltalma mentett meg Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruthénia határainál elébük mentek a visszatérőknek, s miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják. Ezek a székelyek pedig azt hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: ’Akkor térj vissza – mondják a távozónak -, amikor majd Csaba visszatér Görögországból.”.[13] A krónikás megfogalmazza, hogy 453-ban Attila hun birodalmának felbomlása után egy maroknyi hun néptöredék a „Csigle mezején” telepedett meg. (Csigle mezeje hollétéről a mai napig viták folynak. Van, aki Bihar megyébe, van, aki az erdélyi Mezőségre helyezi, s van, aki a mai alföldi városra, Ceglédre.) A krónika szerint e néptöredék a magyarok bejövetelekor csatlakozott Árpád népéhez, majd a „határvidék hegyei között” kapták meg részüket, azaz a  mai Székelyföld területén. Tehát, nem az államalapítás, hanem már a honfoglalás idején. László Gyula kettős honfoglalás elmélete (az első honfoglalást azonban ő az avarok, és nem a hunok bejöveteléhez kötötte) ezt látszik alátámasztani. Kézai említést tesz Hunok bejövetele - kattintson a bezáráshoztovábbá a vlachokról, akiket a mai románokkal azonosítanak. Ennek a témának a feldolgozása egy külön dolgozatot érdemelne, azonban annyit mindenképpen érdemesnek tartok megemlíteni, hogy a mai román nép ősei a magyar honfoglalás idejében még nem lépték át a Kárpátok vonalát. A krónikában említett vlach nép (eredetiben blaciként szerepel, a fordító módosította vlachra) vagy a török blakk népcsoporttal azonosítható (Rásonyi László véleménye szerint[14]), vagy pedig Kézai korának állapotát vetítette vissza a korábbi századokra. Véleményem szerint Rásonyi László feltételezése helytálló, ugyanis a krónikás utalásában a székelyek a vlachoktól vették át írásukat. Mármost ha ez az említett írás a rovásírás volna, kétséges, hogy egy, a sztyeppei népektől teljesen idegen balkáni nép egy Ázsiában használatos írásmódot ruházott a szintén feltehetően ázsiai eredetű székelyekre. Teóriám szerint tehát az említett vlachok (blacikok) nem a jelenlegi románok, hanem mind a székellyel, mind a magyarral rokon, török eredetű nép lehetett.

A Képes Krónika (1358)[15] (és a Túróczi-Krónika is (1486))[16] szinte szó szerint vette át a Kézai által leírtakat, azonban kiegészítette azzal, hogy a székelyek a hunok maradékai, akik Attila idejében a nyugat népeinek ellenségei voltak. Nevüket a nyugat népeitől való félelmükben változtatták hunról székelyre, akik a Kézainál is említett Csigle mezején éltek a magyar honfoglalás koráig.

A humanista Petrus Ransanus A magyarok történetének rövid foglalata című művében az eddigiek mellett egy teljesen új, az eddigiektől eltérő teóriát  is leír a székelyek eredetére vonatkozóan. Olyannyira más és szokatlan valamennyi elképzeléstől, hogy érdemesnek tartom a szószerinti idézést: „…ahol sóbányák vannak, és amely a scythulusoknak (székelyeknek) a hazája, akiket, mint néhányan állítják, helytelen kiejtéssel siculusoknak hívnak, azt mondják ugyanis, hogy a szkítáktól erednek, vannak továbbá, akik a régiekre hivatkozva azt tartják, hogy a siculusokat valójában nem scythulusoknak kell nevezni, ugyanis szerintük e nép eredete a siculusokkal hozható kapcsolatba, akik Itália legszélső vidékén fekvő Szicília szigetét lakják, amelyről fentebb több helyen, ahol a tárgy megkövetelte, említést tettem. Tudniillik azt tartják, hogy annak a népnek egy légiója egykor Attilának, Pannónia leigázójának parancsnoksága alatt harcolt, ahogy ugyanis a földkerekség más vidékéről, úgy Szicíliából is érkeztek sokan Attila seregébe, hogy annak vezetése alatt szolgáljanak, akinél akkor senki sem volt híresebb a világon; azután az ő halála és serege nagy részének elpusztulása után, ahogy alkalmas helyen később szó lesz róla, ki-ki más helyre távozott, a siculusok légiója pedig a szóban forgó helyen telepedett le, házasságok révén a szomszédokkal keveredtek, és megváltoztatva anyanyelvüket másikat vettek fel, és mindmáig azt használják. Vad nép, hazájukat megváltoztatva és felvéve más népek szokásait így vadultak el azok, akik Szicíliából származtak”.[17]          A szerző szerint egyesek azt állítják, hogy a székelyek Attila seregében szolgáló, szicíliai származású zsoldosok lehettek. Történettudományi szempontból a felvetés említésre sem méltó, azonban, mint a humanista szellem egyik jellemző példája, érdekes lehet (ne felejtsük el, hogy a szintén olasz származású humanista történetíró, Bonfini például a Hunyadiakat származtatta a rómaiaktól).

Antonio Bonfini monumentális munkájában[18] szintén kitér a székelyek eredetére, az eddigiekhez hasonlóan ő is Attila népének, a hunok leszármazottainak tekinti a székelyeket. A szicíliai rokonságot meg sem említi.

Oláh Miklós 1537-ben írt Attila című művében szintén követi a hagyományokat s az előbbiekhez hasonlóan írja le az eseményeket. Ami említésre méltó munkájában, hogy Csigle mezejét a Duna-Tisza közén fekvő várossal, Cegléddel azonosítja: háromezer hun menekült meg az öldöklésből, ezek a Cegléd mezőn telepedtek le, ahol most e néven egy mezőváros áll”[19].

 

Középkori krónikásaink - egy kivételével (Ransanus) – mind, a történeti hagyományokat követve, a hun-székely azonosság mellett törtek lándzsát. Lényegében, kisebb eltérésekkel, ugyanazt fogalmazták meg valamennyien, hogy Attila veresége után a hunok egy kisebb csoportja Csigle mezején települt le, majd a „nyugati népektől” való félelmükben Erdélybe költöztek. A székelyek V. századi székelyföldi megtelepedését a régészet nem támasztja alá. Igaz, a témával kapcsolatos régészeti kutatások kezdetleges stádiumban vannak. Egy-két hun népvándorlás-kori lelet (pl. kézdivásárhelyi csikózabla, az albisi lándzsák s a futásfalvi nyílhegyek) a hunok, avarok Székelyföldön való átvonulására, és nem letelepedésére utalnak.[20] A székelyföldi megtelepedés a régészet[21] (és egyes nyelvészek[22] fejtegetései) alapján a X-XI-XII. századra tehető.

Mindenképp elgondolkodtató azonban az, hogy Anonymus a XIII. században (1200-as évek elején) élt, krónikájában már a hunok leszármazottjaiként ábrázolja a székelyeket. Tehát, ha a székelyek a honfoglaló magyarsággal együtt érkezve egy-két évszázaddal (vagy még annyi se) korábbi telepítésűek lettek volna (Anonymustól számolva) valószínű-e, hogy egy, a históriában járatos krónikaíró erről megfeledkezzen? Lehetséges-e, hogy egy-kétszáz év leforgása alatt a valóságtól teljesen eltérő szóbeli, illetve írásbeli hagyomány alakuljon ki?

 

 

 

III. Székelyek Árpád és az Árpád-házi királyok korában (IX-XIV. sz.)

 

Első krónikaírónk, Anonymus bőséges említést tesz a Kárpát-medencében már jelenlévő, majd a honfoglalás és államalapítás folyamatába szervesen bekapcsolódó székelységről. Leírásában szépen ábrázolja a magyarság és a székelység közös küzdelmeit valós helyszínek, de sokkal kevésbé valós cselekmények, inkább legendás elemek felhasználásával.  Az ismeretlen mester krónikájában több fontos információ található, többek között az, hogy a Bihar vár elleni támadás során a székelység a magyar fősereg előtt vonult, mely a keleti népeknél alávetettséget jelentett. Ez is bizonyítéka annak, hogy nem a honfoglaló népesség részét alkotta, hanem utólag csatlakozott ahhoz (kérdés a mai napig az, hogy hol). Továbbá az is kiderül a krónikából, hogy a magyar harcosokhoz hasonlóan a székelyeknek is az íj volt egyik fő fegyvernemük.          Lássuk, miként fogalmazza meg a krónikaíró a IX. század végi eseményeket: „(50)…Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő és Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen a harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Kőrös folyón a Szarvas-halomnál átúsztak, s onnan tovább lovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.

(51) Mikor Mén-Marót meghallotta, hogy Árpád vezér legjelesebb vitézei: Ösbő meg Velek erős csapattal, elöljáróban a székelyekkel, ellene vonultak, kelleténél jobban megrémült és nem mert ellenük menni, mivel hallotta, hogy Árpád vezér és vitézei erősebbek a harcban, meg hogy a rómaiakat Pannóniából elkergették, a murai karantánok határait elpusztították, a kardjuk élétől sok ezer ember elhullott, a pannonok országát elfoglalták és ellenségeik még a színük elől is megfutamodtak. Hanem Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő maga meg feleségével és leányával elmenekülve előlük, az Igyfon sűrűibe tette át lakását. Ösbő meg Velek, valamint egész seregük most Bihar vára ellen kezdett lovagolni, és Jószás vize mellett ütött tábort. Harmadnap pedig elrendezték seregeiket, s aztán hadakozva a vár felé indultak. Viszont szintén harcolni kezdtek a különböző nemzetekből összegyülekezett katonák Ösbő, meg vitézei ellen. A székelyek és a magyarok sok embert lenyilaztak. Ösbő meg Velek hajítógépekkel százhuszonöt katonát megöltek. Folyt a harc köztük tizenkét napig, és Ösbő vitézei közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A tizenharmadik napon pedig, amikor a magyarok és a székelyek a vár árkait behányták, s a hágcsókat oda akarták támasztani a falhoz, Mén-Marót vezér katonái a magyarok merészségének láttára elkezdték kérlelni a seregnek szóban lévő két kapitányát, majd a várat megnyitva, mezítláb, könyörögve Ösbő meg Velek színe elé jöttek. Ösbő meg Velek őrizet alá vették őket, maguk pedig bevonultak Bihar várába, és sok becses jószágot találtak ott, ami azoké a katonáké volt.”[23].  Az idézett szövegrészben említett személyek létezésének kérdése e dolgozat témakörén túlnyúlik, bennünket kizárólag a székelyeket érintő rész érdekel.

Mint korábban már említettem, az Árpád-kor sajnos nem bővelkedik a székelyekről hírt adó forrásokban. Igyekeztem valamennyi magyarra fordított forrást átnézni, elsősorban a krónikákra fektetve a hangsúlyt (kivéve a Budai Krónikát, más néven a Hess András-féle krónikát, mely magyar fordításban nem jelent meg). Számos oklevélgyűjtemény /Anjou kori Okmánytár; Zsigmond kori okmánytár; Új Árpádkori Okmánytár, stb./ tartalmazhat számunkra kiegészítő értékes információkat, azonban ezek megismerése sajnos nem volt lehetséges a nyelvi hiányosságok miatt.

László herceg a kunnal - kattintson a bezáráshozSzent László és a kun - kattintson a bezáráshozKrónikáink nem említik, de mindenképpen érdemes megemlékezni a XI. század során betörő kunok (inkább úzok) betöréséről, kiket áldott emlékezetű László herceg (későbbi Szt.  László Király) és a magyar seregek 1068-ban Kerlésnél (Cserhalomnál) megvertek. Ezen esemény megemlítését azért tartom fontosnak, mert lépten-nyomon, ha a kíváncsi és nyitott szemű ember Székelyföldet járja, olyan középkori templomokba botlik (hogy a legfontosabbakat említsem: Gelence, Székelyderzs, Sepsikilyén, Bögöz, Bibarcfalva), melyekben ezen jeles esemény freskó formájában van megörökítve, különös tekintettel a leányrabló kun és Szt. László párviadalára (egyben fontos kultúrtörténeti dokumentum is, mely a kunok, magyarok korabeli öltözékét, fegyvereit, stb. ábrázolja). Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezen eseménysort nemcsak a székelyföldi, hanem az őrségi és a felvidéki (határvidékeken) templomokban is megfestették[24].

Visszakanyarodva témánkhoz a következő történet, melyet három krónikánk is megemlít (Képes Krónika[25], Túróczi Krónika[26], Bonfini Tizedei) ismét egy háborús eseményhez köthető. II. István uralkodása (1116-1131) során a cseh-magyar viszony rendezésére a magyar király és I. Vlatiszláv cseh fejedelem seregeik élén vonultak a cseh/morva-magyar határra. A Morva folyó mellékvizénél, az Olsava pataknál megkezdett tárgyalások - Solt mesterkedései és a kölcsönös gyanakvás miatt - 1116. május 13-án véres csatákba torkolltak. A harcokban részt vettek a könnyű harcmodort alkalmazó besenyő és székely csapatok elővédként. A csatáról s annak előzményeiről a legteljesebb képet Bonfini tárta elénk: „…a csehekkel kezdett háborút, akiknek az országa, mint ide fel megírtuk, visszasüllyedt fejedelemséggé, mert Vratiszláv első király utódai jócskán elfajzottak tőle. Ezzel szemben a főrendek úgy vélekedtek, hogy nem kell meggondolatlanul erre vállalkozni, hanem hívják meg tárgyalásra a csehek fejedelmét, hogy a mindkét részről felmerült gyanúsítgatásokat és rágalmakat személyesen tisztázzák… Amikor a csehek fejedelmének ezt jelentették, neki is tetszett az ötlet, és a meghívásra kijelölt napon máris megjelent az Olsava folyónál, mely a határokat elválasztja. (...) Solt alattomban kitanítja a királyt, hogy a cseh táborhoz küldjön előre íjászokat meg huszárokat, akik azok kivonulását megakadályozzák. A király könnyelműen hitelt adva e figyelmeztetésnek, néhány szakaszt előreküld. A csehek pedig, amikor látják, hogy a magyar táborból csapatok indulnak ki és feléjük közelednek, Solt beszédét igaznak vélik, és azonnal rájuk rontanak, kik legnagyobb II. István - kattintson a bezáráshozrészben besenyők és székelyek lévén, hamar meghátráltak és futva igyekeznek a királyi táborhoz. (...) A váratlan verekedésre senki nem tudta, mit tegyen; kénytelenek voltak hanyatt-homlok visszavonulni Magyarországra. (…) Mialatt ez történik, Urosa fia, János, és a palotaispán akik a királytól távol táboroznak, övéik menekülését és a tábor elpusztítását látva azonnal fegyverre kapnak, csatarendbe állnak, és erős páncélos lovassággal megtámadják a cseheket a táborban. Egy darabig súlyos csata folyik, végül a csehek kénytelenek meghátrálni, és nagy vereséget szenvednek.”[27]  A csata leírásaiban a székelyek, mint „hitvány” katonák vannak jellemezve, mert közvetlen a csata kezdése után az ellenségnek hátat fordítottak és megfutamodtak (vagy pedig könnyű felszerelésükre utal). A krónikák keletkezésének időpontjában (XIV-XV. század) már a magyar hadszervezet - elsősorban - a rendezett nehézfegyvernemből, nehézpáncélosokból állott (persze íjászokkal s gyalogosokkal ötvözve, azonban a könnyűlovasság, mint meghatározó erő, megszűnt), és a fennmaradt tudósításokban (az említett krónikák szerzésére) már csak feltehetően az maradt fenn, hogy a két elővédet alkotó seregtest megfutamodott. Ez igaz is lehetett, csak oka nem a „hitványságból” eredeztethető, hanem az ősi ázsiai típusú harcmodorból. Köztudomású, hogy honfoglaló eleink is megfutamodást színlelve vonták magukra az egységesen támadó nehézfegyverzetű lovasságot (a célból, hogy fegyelmük felbomoljon), majd vagy kelepcébe csalva, vagy pedig hirtelen támadásba lendülve őrölték fel a fegyelmezetlen ellenséget. A másik megállapítás, a csatával kapcsoltban, a már Anonymusnál említett elővéd elméletet támasztja alá, mely szerint a székelyek besenyőkkel történő említése egyértelműsíti a honfoglaló magyarságtól való különbözőségüket. Az említett székelyek feltehetően nem a keleti székelység, hanem a pár korabeli forrásban is említett nyugati határszélen élő székelység képviselői voltak (ha elfogadjuk László Gyula kettős honfoglalásról alkotott véleményét, és a székelyeket az avarok maradékának tekintjük, akkor nem meglepő, hogy ekkor még nem csak Erdély területén éltek). A mai Göcsej, Hetés és Őrség területén számos nyom (néprajzi, történeti földrajzi, nyelvjárási, antropológiai) arra utal, hogy ezen a vidéken is valamikor székelyek élhettek.[28]

II. Géza - kattintson a bezáráshozAz Olsava-i csatát követő 30. évre, 1146-ra vonatkozóan a krónikák[29]ismét említik a székelyeket a nyugati határhoz közeli Pozsonynál. Rapolt, német lovag, Borisz[30]biztatására elfoglalta Pozsony várát, és betöréseivel folyamatosan zaklatta a nyugati határszél lakóit. II. Géza király (1141-1162) indított hadat Pozsony várának visszafoglalására és a rakoncátlan német lovag megzabolázására: „Ekkor a király egész seregével együtt gyorsított menetben ellenük vonult Magyarország határain túlra. (…) a magyarok is megindultak az ütközetbe, megszólaltatták a harci kürtöket, megzendítették a harsonákat, majd az Úrhoz kiáltottak, a kiáltozók hangja felhatott az égbe, és elkezdődött a hadviselő felek ütközete. A silány besenyők és a hitvány székelyek, akik szokványos módon a magyar hadtestek előtt jártak, valamennyien egyként megfutamodtak, akár a juhok a farkasoktól. Ráadásul mielőtt még mielőtt a magyarok ütközetbe bocsátkoztak volna, egyes magyar csapatok megrémültek a németek veszett dühétől… Ezután a király válogatott vitézei is rátámadtak az ellenségre; súlyosabbá vált az ütközet a németek számára, elpártolt a vitézségük, és a „kard élén hullott el” több mint húszezer harcosuk, a megmaradtak pedig futásnak eredtek.”. A szerző remek kifejezőerővel eleveníti meg a csata részleteit, azonban ismét a korábbi hibába esik, mely szerint a besenyőket „silány”, a székelyeket pedig „hitvány” jelzővel illeti. Ennek okát az alig több, mint negyed évszázaddal korábbi csatával kapcsolatban már tárgyaltam. Mint láthatjuk, a megfutamodást színlelő könnyűlovasok (besenyők és székelyek) a rendezetlen sorokban rohamozó német páncélosokat a fegyelmezett magyar nehézlovasságba (király seregtestébe) vezették bele, akik a támadókat kardélre hányták. Hasonló tévedésektől átitatott ábrázolást láthatunk Bonfininál is (itt kizárólag a székelyekre és besenyőkre vonatkozó részt idézem): „Az alemannok, akik nemigen alkalmaznak könnyűfegyverzetű lovasságot, hanem a páncélos lovasokat kedvelik, rögtön hátraszorítják a besenyők és a székelyek sorait, amelyekről mondtuk, hogy a szárnyak előtt vonultak fel. Ezek ugyanis a magyar hadak előtt szoktak járni, és ekkor, mint birkák a farkasok előtt, az első összecsapásban hátátfordítottak, amikor még a magyarok nem is bocsátkoztak csatába.”.  Ugyan annak a harcmodornak az ábrázolását láthatjuk itt is, mint az 1116-os Olsava-i csatánál, a besenyők s a székelyek az első összecsapás kezdetén hátat fordítanak, magukra irányítván az ellenséges erők figyelmét, mintegy csaliképpen.

II. András aranypecsétje - kattintson a bezáráshozA székelység letelepedésével, elhelyezkedésével kapcsolatban fontos dokumentum a II. András király (1205-1235) által, a szászok részére 1224-ben kiállított kiváltságlevél, az Andreánum. A kiváltságlevélben meghatározza a szászok által lakott területet, amely érintette a székelyek lakhelyeit is. Érdekessége, hogy „sebesföldi székelyek”–et említ, mely feltehetően a mai Szászsebes környékére utal.[31] Ez az egyik dokumentum, melynek alapján számos történész arra a megállapításra jutott, hogy a háromszéki székelység a mai szászföld területén kapta meg lakhelyét először.[32] A hivatkozott szöveg alapján azonban nem állíthatjuk, hogy ekkorra még nem történt meg a mai Háromszék betelepülése. Lehetséges, hogy egyszerre a Sebes környékén is és a Keleti Kárpátok csücskének ölelésében is laktak már ugyanazon nemzetségből származó székelyek. Ezt látszik majd alátámasztani egy, a továbbiakban idézett dokumentum néhány évtizedről későbbről, melyben a háromszéki székelyek telepíttetnek a kialakult Aranyosszék területére.

A XIII. századra egyre több olyan oklevél ismert, amikor egyes székely vitézek kiváló, példamutató magatartásukért bizonyos kiváltságokat kaptak. Az oklevelek kezdik említeni a király által kinevezett, kormányzói jelleggel felruházott (általában nem székely származású) székely ispánt, ispáni intézményt (erről bővebben későbbi forrásokkal kapcsolatban szólunk).

Az egykori bolgár cár, Aszen Boril kérésére II. András küldött 1228-ban segítséget a bodonyi lázadók leverésére. IV. Béla király (1235-1270) 1235-ben Tomaj nembéli Dénes királyi lovász mester részére kibocsátott oklevelében[33] említi az első ismert székely ispánt, Szoboszló fiát, Bogomért, akit 1228-ban Bodony[34] várának ostromakor elfogtak. A dokumentumból kitűnik, hogy az ispán egyben a székely seregek parancsnoka tisztét is ellátta. A csatával kapcsolatban egy másik oklevél is ismert, melyben a székelyek és a besenyők ismét együtt vannak említve, mint a magyar sereg alkotóelemei.[35]

Tatárok első bejövetele - kattintson a bezáráshozNem lehet figyelmen kívül hagyni az 1241-42-es években lezajlott tatár inváziót, noha a székelyekkel kapcsolatban, a krónikákban hivatkozást nem találtam. Egyesek (említeném Rogerius – Siralmas énekét) azonban beszámolnak Erdély pusztításáról is, mely Székelyföldet sem kímélte. A mongol áradat feltartóztatásában folytatott küzdelemben a székelyek is kivették részüket, ezt látszik alátámasztani azon hagyomány, amely szerint a kézdii (Háromszék) székelyek bátor helytállásuk fejében kapták Aranyos vidékét jutalmul (erről részletesen később lesz szó).[36] 1243-ban kelt oklevéllel pedig IV. Béla király adományoz örökös birtokot Rugács fiainak, Donnak és Barnabás székely vitézeknek (későbbi Fáy család ősének), „szolgálataikért, melyeket személyesen tettek nekünk a tatárok idején, mikor is saját magukat a halálra elszánva, lovukat átadták nekünk”[37].  Egy másik korabeli oklevél pedig a már az 1228-as bodony vári ostrommal kapcsolatban már említett székely ispánhoz, Bogomérhoz kapcsolódik. 1244-ben Béla király felvidéki birtokkal jutalmazza az ispánt, mert „magát és javait veszélynek kitéve, becses szolgálatokat teljesített nekünk és a koronának….súlyos sebeket hordozva alig menekült meg a gonosz tatár nép karmaiból, mégis rettenthetetlenül, vitéz ellenállással őrizte meg minden károsodás nélkül, épségben az általunk rábízott határainkat ellenségeinkkel szemben, akik azokat ostromolni kísérelték”[38]. Az oklevélből kiderül, hogy Székelyföld keleti határát képező Kárpátokon a tatár sereg nem tudott áttörni. Azonban, hogy a székelyek földjén is pusztítottak, erről egy IV. Béla király 1251-ben kiadott oklevele tanúskodik, melyben Lőrincz erdélyi vajdának megparancsolja, hogy az erdélyi határszélen, a székelyföldi („terre Siculorum”) Szent-léleken[39] a királyi várat - melyet a tatárok leromboltak - haladéktalanul állítsa helyre[40]. (Az okiratból következtetni lehet, hogy már a tatár járás előtt is létesítettek királyi várat Székelyföldön.) Az 1242-ben kivonuló mongol sereg nyomában pusztulás maradt szerte az országban. IV. Béla király - eddigi politikáját revidiálva - központba az esetleges, újabb, keletről jövő invázióra való felkészülést helyezte. Következett az újjáépítés, a központosított hatalom lazulásának és a kunok betelepítésének időszaka.

IV. Béla király által 1270-ben kibocsátott kiváltságlevél, mely jogaiban megerősíti az esztergomi érseket, elsőként említi a székelyek különleges adóját, az úgynevezett „ökörsütés” intézményét. Szükséges megjegyezni, hogy a székelység a középkor folyamán hadi szolgálatainak fejében kiváltságokkal bírt. Ilyen kiváltság volt többek között az adómentesség (a többi kiváltságra az adott forrásnál térek ki). Adójellegű járadéknak minősült azonban az „ökörsütés”, mely lényege az volt, hogy a székelység a király koronázásakor, örökösének születésekor, meghatározott mennyiségű élő állatot volt köteles a királyi hatalom részére biztosítani. Ezen ökörmennyiségből egy meghatározott számú jószág az esztergomi érsekséget illette: „mindeneknek tudomására akarjuk juttatni, hogy az esztergomi szentegyház, elődeinktől, a mi szent királyainktól, alapítása óta többféle szabadságokkal és terjedelmes alapítványokkal ajándékoztatott meg s kiváltságokkal ruháztatott fel, és ezen szabadságokkal s jelen aranyból, ezüstből, a pénzverő kamarák nyereményeiből, s a székelyektől bejövő barmokból és állatokból őt illető tízed vételi jogával mai napig élt, azt bírta és használta; mely szabadságokat és adományokat figyelemmel megvizsgálván: úgy találjuk, és úgy tudjuk, hogy azok az esztergomi egyházéi voltak.”[41].

A tatárjárást követően az országba betelepített kunok beilleszkedése nem zajlott zökkenőmentesen. IV. (kun) László király (1272-1290) 1279-ben ígéretet tett a kunok megtérítésére, s letelepítésére, majd július 13-ára Tétényben országgyűlést hirdetett, s törvényileg szabályozta a kunok földhöz kötését[42]. A kunok nagy része azonban nem kívánta elfogadni a letelepedéssel együtt járó feudális rendet, s Oldamur vezetésével 1280-ban ki akart költözni az országból, de IV. László király - az egyházi és világi hatalmak nyomására - fegyverrel maradásra kényszeríti őket. Az összecsapásról valamennyi krónika említést tesz, azonban azokban a székelyek bátorságukkal tüntették ki magukat, melyről IV. László aranyosszéki székelyek részére 1289-ben kibocsátott oklevele tanúskodik: „a hitszegésre vetemedő kunok vakmerően zászlót bontva Hódnál összegyűltek és ellenünk támadtak, nem riadva vissza a felségsértés bűnétől, akkor e székelyek azon kun sereggel szemünk láttára dicséretet érdemlő hősiességgel szembeszálltak, nem félvén a hadi szerencse forgandóságáról, és abban a csatában többször érdemesnek találtattak arra, hogy tetszésünket elnyerjék.”[43].  Egyes történészek szerint a székelyek ezen cselekedetükért, jutalomból megkapták a Hód-tó környékét, s meglapították Hódmezővásárhelyt. A hagyomány szerint az egyetlen csonka-magyarországi székely város. Ennek alátámasztására azonban semmilyen hivatkozást nem találtam, ami talán érdekes lehet, hogy a székely jelképek (a nap és a hold) a város címerében (l. a mellékelt képet[44]) megtalálhatóak.

A fent idézett oklevél említést tesz továbbá az 1285-ös évi tatár betörésről, V. István pecsétje - kattintson a bezáráshozmelynek során az V. István által (1270-1272) az Aranyos folyó mentére telepített székelyek[45] szintén hősies önfeláldozásukról tettek tanúbizonyságot. A nogaji tatárok egész Pestig hatoltak: „és országunk lakóinak végtelen sokaságát kegyetlen rabságba hurcolta el, és ezek a tatárok királyságunk értékes zsákmányaival és javaival megrakodva tértek haza, az említett székelyek e tatárok dühödt támadásával Torockó vára alatt hősiesen szembeszálltak, hogy kiszabadítsák honfitársaikat, és abban az összecsapásban több, mint ezer embert szabadítottak ki a tatárok keserves szörnyű fogságából.”. Az oklevélen túl még hitelesen ábrázolja a történteket Benedek esztergomi prépost esztergomi kanonokhoz írt levele: „Magyarország nyomorúságának új híreiről akarok írni Néktek, barátaim… A tatárok végtelen sokasága Erdély felől Pest alá jött és Erdélytől kezdve a Dunáig az egész földet elpusztították, de a nemesekből és a fegyveresekből csak igen keveset voltak képesek megölni, azonban az alacsonyabb rendűekből, azaz a parasztokból, a gyengékből, meg a betegekből jó hétezret kardélre hánytak, a tatárokból viszont a magyarok és más magyarországiak egyes ütközetekben mintegy huszonhatezret öltek meg és most a tatárok, hogy a magyarok keze közül kiszabadulhassanak, Erdélybe vonultak vissza, de a székelyek, a vlachok meg a szászok minden útjukat bevágták és eltorlaszolták, és ezért életveszélybe kerülvén, tábort bontani kényszerültek”[46]. A levél már említést tesz szász és az oláh közreműködésről is.

A székelyeket hősies helytállásáért nem csak V. István, és IV. László jutalmazta kiváltságok megerősítésével, hanem az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-1301) is: „Mi tehát, említett székelyeink jogos kérését kedvező vélekedéssel fogadva, tekintettel főként a tőlük István királynak, tiszta emlékezetű és nagy hírű unokatestvérünknek s a boldog emlékű László királynak, unokatestvérünknek hűségesen végzett és teljesített szolgálataikra, tordai várunk említett Oronos (Aranyos) nevű földjét az ugyanazon Felvinchez tartozó földekkel együtt (…) és ezek minden tartozékaival, mégpedig az erdőkkel, kaszálókkal, rétekkel, szántóföldekkel, vizekkel ugyanazon székelyeinek hagytuk birtoklás végett, de mások jogának a károsodása nélkül.”[47].

III. András halálával lezárult a nemzeti királyok kora, kihalt az Árpád-ház, lezárult a kor, mely során a Magyar Állam megalakult, túlvészelve pogánylázadást, feudális anarchiát, egy tatár dúlást, a központi irányítás erejének lazulását (királyi hatalom szinte formálissá válását), s nem utolsó sorban 200.000 keletről érkezett kun betelepedését. A székelység mindvégig hűséget, testvérhez méltó hősies magaviseletet tanúsított, ahogy Jakab Elek fogalmaz: „Az Árpád-házi királyok alatt, az alakuló magyar állam érdekében folyt néhány válságos belső harc, s a kívülről támadó kunokkal és tatárokkal folytatott százados küzdelmek őrizték meg vitézségük emlékezetét.”[48].


 

IV. Árpádház kihalásától a Hunyadiak koráig

 

III. András halálát követően ismét fellobbantak a trónviszályok, melyből végül az Anjou Károly Róbert (1308-1342) került ki győztesen. A trónviszályokat a magyar oligarchák (Subich Pál, Borsa Kopasz, Csák Máté, Aba Amadé, az erdélyi Kán László stb.) lázadásai tarkították, és a feudális anarchia mindinkább veszélyeztette a királyságot. Károly Róbert Vencellel és Ottóval, és a behódolni nem kívánó bárókkal való küzdelmeit a Túróczi Krónika és Bonfini is részletesen tárgyalja, azonban a vizsgálódásunk középpontjában álló székelyek említése elmarad. Az új uralkodónak végül 1321-re sikerült megszilárdítani hatalmát. A királyi jövedelmek növelése a telekadó bevezetésével, a bányabér és az ércmonopólium kiterjesztésével növelte a királyi bevételeket. Kialakította a bandériumokra épülő hadsereget. Fejlődésnek indult az ipar, a kereskedelem (lásd az 1335. évi Visegrádi találkozót) és a városok is.

Károly Róbertet uralkodásban Nagy Lajos (1342-1382) követte, aki trónra lépését követően szintén megküzdött a feudális anarchiában rejlő veszélyekkel. A belső béke megteremtése után számos külföldi hadjáratot indított, melyről szintén beszámolnak krónikáink.[49] Uralkodásának megkezdését követően hadjáratot vezetett Havasalföld meghódítására (1342.). Lajos uralkodásának harmadik esztendejéről érdekes eseményként számolnak be korábban említett krónikásaink. 1345-ben ugyanis a székelyek (kis létszámú magyarral, akik köztük laktak) a tatárok ellen korábbi zaklatásaik miatt - regulázás céljából - hadjáratot intéztek a Kárpátokon túlra, azokat lemészárolták és rengeteg hadizsákmánnyal tértek vissza. A hadviselés során a székelyek foglyul ejtették Othalmus nevezetű vezérüket és lefejezték, aki a krónikás beszámolója szerint a kán után a második főméltóság volt. A történetíró egy Szent Lászlóhoz kapcsolódó legendával gazdagítja a történetet. János minorita leírja, hogy csata közben a harcoló székelyek feje fölött kivont pallossal lebegett, a „pogányok” elleni harcáról elhíresült Szent Király: „Az a beszéd is járja, hogy mialatt ez a csata tartott a keresztények és tatárok közt, a váradi templomban sehol sem lelték Szent László király fejét. Valóban, csodálatos dolog történt! Mert midőn a templom kincseinek őrzője szintén lement a szentélybe, hogy a főt megkeresse, ő már helyén találta azt, de annyira verejtékezett, mintha elevenen valami nagy munkából, vagy melegtől felhevülve érkezett volna meg valahonnan. Ezt a dolgot a kusztor nemcsak a többi kanonokokkal, hanem sok szerzetes pappal is közölte. Az elbeszélt csoda is a székelyek és magyarok verték meg őket, hanem az a László, akit folyton segítségül hívtak. És a többi társai is azt mondották, hogy mikor a székelyek ellenük támadtak, hatalmas termetű vitéz ment élükön; roppant lovon ült; fején aranykorona volt, kezében csatabárd ’s az ő borzasztó suhintásaival és súlyos csapásaival ez rontott meg minket, mindnyájunkat’. E vitéz feje fölött is felséges szép úrasszony jelent meg a levegőben, csodálatos fényesség áradt le róla, az ő fején is vakítóan tündöklő és ragyogó aranykorona volt látható. Ebből is kiviláglik, hogy Jézus Krisztus hitéért küzdő székelyeket maga a Boldogságos Szűz Mária és Szent László király segítette meg az erejükben és sokaságukban bizakodó pogányok ellen.”[50]A szerzetes művében kihangsúlyozza továbbá, hogy László királyon túl a legenda szerint a Magyarok Nagyasszonya is megjelent és támogatta a székelyeket. A csatáról beszámol Küküllei (kb. 1389-es krónikájában)  is, aki az előbbieken túl elmondja, hogy a székelyek nem önszántukból, hanem a király utasítására Lackfi András erdélyi vajda élén támadták meg a tatárokat, fejét vették Athalamosnak, a vezérüknek, a szerzett zsákmányokat Visegrádra, a királyi udvarba küldték.[51]A csatáról azonban a legbővebb beszámolót Bonfini tárja az olvasó elé: „…tatár háború tört ki, nemcsak súlyos, hanem veszedelmes is. Lajos azonnal magához rendelte a szerteszét szórtan telelő valamennyi légiót, nehogy ugyanazt a sorsot szenvedje el, mint az ősei, vagy az övéhez hasonló nemtörődömség válságos helyzetbe sodorja Magyarországot, ezért nagy hirtelen összetoborzott sereget elküldte Erdélybe, mert a tatárok annak a határaira törtek rá, és az oláhok székelyeknek nevezett szomszédait zaklatták keményen. László fia, András, a serény hadfi, aki vajda címmel a tartománynak parancsol, Lajos király utasítására azonnal a csapatok élére áll. Lajos kinevezi őt a lovasság parancsnokának, mire nyomban elindul a tatárok ellen, és a bősz ellenséget az országhatárnál megtámadja; egymással szemben felállítják a tábort, és másnap zászlót bontva ütközetbe bocsátkoznak. András a jobb, István a balszárnyon verekszik vitézül. A tatárok eleinte megpróbálják nyilaikkal elborítani a magyarokat, ezek annál keményebben állnak ellent, mert feltették magukban, hogy a régi vereséget megbosszulandó, vagy győznek, vagy meghalnak. Ezek, nem tudva a nyomást tovább viselni, nemzeti szokásuk szerint lassanként hátrálnak, tudva, hogy ha futnak, kevésbé döfhetik lándzsáikkal az ellenfelet, mint helyben állva.. ezek után a magyarok oly erősen kezdik őket hátulról szorongatni, hogy az egész mocskos népséget menekülésre kényszerítik.”[52]Mindhárom forrás kitér a továbbiakban arra, hogy a székelyek a csatát követő időkben még több esetben be-betörtek a tatárok területeire, hogy azokat folyamatosan zaklassák, majd távozásra kényszerítsék.

A következő években Lajos Nápoly ellen hadakat vezetett (1347-49.), melyet meg is hódított. Oklevelek tanúsága szerint ezen hadjáratokban a Lackfi István székely ispán vezetésével székely katonák is részt vettek. A Nápoly elleni támadást szintén bőszavúan ecsetelik krónikáink szerzői, azonban a székelyek említésére nem került sor.

1353-ban Lajos király meghagyásából Lackfi András erdélyi vajda Lőkös székely ispánnak megparancsolta[53], hogy a Sepsi széken álló, királyi várhegyi várat (mely a tatár rongálás nyomán romba dőlt) építesse újjá. A vár feltehetően a XII. században épült a besenyők, kunok, úzok s egyéb keleti népek betörései ellen, mint a korább említett kézdiszentléleki vár is.

Lajos király ellen 1368-ban fellázadt Havasalföld vajdája Lajk, mire az uralkodó bulgáriai térítését követően a román vajda ellen vette az irányt. Közben kiadta az utasítást az erdélyi vajdának, Lackfi Miklósnak, hogy gyűjtsön sereget s csatlakozzon a másik irányból a büntető hadjárathoz. Lackfi Miklós erdélyi vajda „Móric fia Simon és néhány tehetősebb lovag”, valamint a székelyek kíséretében a Székelyföldön túli részekre vonult.[54] Azonban az erdélyi vajdát és csapatát a futó ellenség keskeny szorosokba, ingoványokba csalta, ahol azokat körbezárva heves támadást intéztek ellenük. A kelepcéből nem volt menekvés. Maga Lackfi Miklós is meghalt a csatamezőn, ennek ellenére még a király felmentő csapatai időben érkeztek és a lázadókat visszaszorították, s Lajk vajda végül behódolt.

A XIV. század végére a tatár veszélyt egy másik keletről érkező veszedelem, a török váltotta föl. A magyar királyságtól keletre lévő román fejedelemségek[55] a magyar király hűbéresei voltak, akik a török közeledtével mindinkább a „hinta politikát” tartották maguk számára a legszerencsésebbnek. Ennek s egyéb hatalmi belső viszálykodások következtében - mint már az előbbiekben is láttuk (pl. Nagy Lajos hadjárata) - egyre több büntető hadjáratra kerül sor a havasalföldi és moldvai vajdák ellen.

Zsigmond király is több alkalommal vezette csapatait a szomszédos vazallusai ellen, így 1390-ben (István moldvai vajdára tört), mikor Zsigmond hadinépének útját Kanizsai István (székelyek ispánja) saját hadinépével és a székelyekkel biztosította. A hadi vállalkozás végül eredménnyel végződött, ugyanis a király István vajdát hódolatra bírta.[56] A moldvai hadjárattal kapcsolatban tudósít egy XVI. századi emlékirat, mely a kászoni székelyek hűségéről tesz említést. Zsigmond hálából kiváltság levéllel jutalmazta őket, melyben Csíkszéktől független bírót és hadnagyot választhatnak.[57]

1427-ben Zsigmond seregeit Havasalföldnek vezette, a hadjárat előkészületeiről Rozgonyi István, győri főispán számol be Töttös Lászlónéhoz írt levelében: „Zsigmond király ezelőtt egy nappal a portugáliai királyt, Dán havasalföldi vajdát s a jelen volt magyar főurakat, székely segédhadakkal együtt Havasalföldére rendelte, hogy Rádul vajdát elfogják, s azon esetben, ha a Duna befagyott, tűzzel-vassal a török birodalomba betörvén: egészen a tenger torkolatáig hatoljanak, a király és népe egyelőre (Barca)Rozsnyón maradván”[58]. A hadjárat eredményeként Radult megfosztotta a vajdai széktől, s Dant visszaültette abba.

A feudalizmus intézményének és az ezzel együtt járó földesúri önkénynek az ősi székely kiváltságokhoz való makacs ragaszkodás sem tudott gátat szabni. A XV. század során kezdtek a korábban egyenlő jogokkal rendelkező székelyek egyre jobban differenciálódni (primorok, lófők és gyalogok). Nem csak anyagiak és szerzett javak, hanem jogok tekintetében is. Emellett az eddig kizárólag egymás közt felosztott „nyílföldek” közül esetenként egyes főúri rendűvé emelkedett primorok részére szakítottak ki területeket. Az elszegényedő székelységet pedig ezzel párhuzamosan feudális függőségbe (jobbágysorba) próbálták taszítani. A közrendű, de még kiváltságosoknak mondható székelyek ezt természetesen nem nézték jó szemmel.

E századtól különféle módon adtak hangot elégedetlenségüknek. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt a szervezettnek épp nem nevezhető felkelés. Egy ilyen felkelés tört ki 1430-ban is, melyről Zsigmond király Csák Lászlóhoz írt levele számol be: „Fölségünk hallomására jutott, amit fájdalmasan viselünk, hogy a mi erdélyi részeinken számos, szinte valamennyi – székely gőgösen és orcátlanul fölemelve nyakukat egyszerre és egybeszövetkeztek, a mi említett erdélyi részeinken némely nemeseknek birtokain és földjein a határköveket is kivették és eldobták, azokat maguknak foglalták és fölségünk kedve ellenére való sok más rosszat is cselekedtek aljasul és lázadón vakmerő fölkelésükkel; nemes lakosainkat megvetik, nevezetes és súlyos kárt okozva – így ha veszedelmes müvelkedésüknek hamar féket nem vetünk, félő, hogy alkalmasint többre vetemednek…”[59]. A felkelés kimeneteléről nem tudunk, de Nikápolyi csata - kattintson a bezáráshozvalószínű, hogy az erdélyi vajda seregével a lázadást leverte, ezzel mélyítve az elkezdődött differenciálódást a székely társadalmon belül.

A török nyomás a XIV. század végére elérte a Magyar Királyság határait is, mely az 1396-os nikápolyi vereség után egyre erősödött. E veszély Székelyföldet is fokozottan érintette. 1421-ben a törökök betörtek a Barcaságba és Sepsiszéken keresztül Csík határáig jutottak. Továbbnyomulásukat a csíktusnádi Sólyomkő váránál Sándor fia, Balázs állította meg hősies helytállásával. Az erdélyi vajda jutalomból Balázs fiának, Tiboldnak adományozta az Alsó-Fehér megyei Fahíd község felét.[60]

Az egyre nagyobb nyomást jelentő keleti veszély miatt új hadszervezet kialakítása vált szükségessé, melynek nyomán a reformra a 30-as években került sor. A kialakított hadsereg három részből állt: a királyi csapatokból, a főúri bandériumokból és a megyei hadakból. Előre megszabták, hogy az egyes csapatoknak merre kell hadba szállniuk. 1432/33-ban új védelmi tervezet lett kialakítva, melyben a székelyeknek a következő szerep jutott: „Az erdélyi püspök: bandérium; az erdélyi vajda: két bandérium; a székelyek ispánja: két bandérium; a moldvai vajda a törökök és a havasalföldi részek ellen teljes haderejével, szászok, székelyek, az erdélyi részek oláh nemesei haderejükkel; Bihar, Szatmár, Máramaros, Ugocsa, Közép-Szolnok, Békés, Szabolcs, Bereg, Kraszna, Külső-Szolnok megyék; királyi bandérium.”

Zsigmond által végrehajtott reformok nemcsak a hadsereg átszervezését érintették, hanem a gazdaság, közigazgatás, jogalkotás területeit is. Kiemelkedő szerepet kapott a polgárosodás, települések kiváltságokkal való felruházása. Zsigmond korára valamennyi székely székben volt egy szabad város, mely kiváltságokkal élt s a szék hatósága alá nem tartozott. Ezen városok mindegyike feltehetően Zsigmondtól kapta kiváltságos jogait. A városok számáról pontos adatokkal nem rendelkezünk, de egészen biztos, hogy ezek közé tartoztak már: Udvarhelyszéken Udvarhely; Marosszéken Székely-Vásárhely[61]; Kézdiszéken Torja-vásárhely[62]; Sepsiszéken Szent-György; Aranyosszéken Felvincz; Csíkszéken Csíkszereda és végül, de nem utolsó sorban, Keresztúr fiúszékben Keresztúr.

Zsigmond király - kattintson a bezáráshozZsigmond uralkodásának fényét beárnyékolta a huszitákkal való elkeseredett küzdelme. A huszitizmus eszméje átterjedt Erdélyre, mely közvetve érintette a Kolozsvár környékén 1437-ben Lépes György püspök intézkedései nyomán kitört, Budai Nagy Antal nevéhez köthető paraszt lázadást. A felkelés oly méreteket öltött, hogy a kiváltságos rendek tárgyalásra (magyar nemesek, székelyek, szászok) kényszerültek a fegyvert ragadott elégedetlenkedőkkel. Tárgyalást folytatván Kolozsmonostornál, megegyeztek egymással, amely azonban csak látszólagos volt. Célja az erők rendezése, majd a lázadás vérbefojtása volt. A parasztháború leverése után a kiváltságos rendek egyezményt kötöttek (Kápolnai Unió néven ismert), hogy bármilyen bajban egymás segítségére kötelesek sietni: „…Kusalyi Jakcs Mihály és Tamási Henrik, a székelyek ispánjai, az ország nemeseivel együtt, a hét meg két szász szék, a besztercei szászokkal és a székelyek összes székei összegyűltünk és megszálltunk Kápolna mezővárosában, hogy megtárgyaljuk ezeknek a részeknek a nehéz ügyeit. Az említett ne­me­sek, a szászok és a székelyek között testvéri egyezséget létrehoztunk, és Krisztus-kereszt jelét meg­érintve, örök időre kinyilvánított esküvel megesküdtek annak megtartására, hogy a szent korona és a legyőzhetetlen fejedelmünk és urunk, Zsigmond úr, a rómaiak császára és Ma­gyar­ország, Csehország, Dalmácia, Horvátország stb. királya iránt hűségüket örökre meg­tart­ják, és hogy ellenállnak mindenkinek, akik ezt az országot megtámadnák, legyen az ellenség bár­milyen állapotú is. …amikor történetesen előfordulna valamilyenféle ellen­sé­ges­ke­dő betörés, úgyszintén bármilyen fajta viszály a nemesek, szászok és a székelyek fent jelzett felei között és az egyik fél (a másik) felet segítségül hívná, a segítségül hívott fél el ne mulassza, hogy a második napon kivonuljon és mindenik napon három mérföldet haladjon… Ha azonban bármelyik fél… ellenkezőképpen cselekedne, azon fél  nem vagyoná­ban, hanem jogszerűen fejvesztéssel büntettessék.”[63] A megkötött egyezmény évszázadokra meghatározta az erdélyi három nemzet együttműködését. Természetesen a nemzet szó alatt itt a kiváltságos rendek értendőek. A magyar, illetve román jobbágy nem tartozott a „nemzet” fogalomba.

Eretnekek - kattintson a bezáráshozZsigmond király a lázadás évében, 1437-ben halt meg. Az a jólét, amelyre az ország állapota az Anjouk alatt emelkedett, s a szabad intézmények nyugodt fejlődésének menete, ami Zsigmond uralkodásának második felét jellemezte, mutatta, mily nagy befolyással van a királyi hatalom helyzete a nemzet sorsának irányítására. Végzetes szerencsétlenségszámba ment, hogy a fejlődést rövid idő múlva újból dinasztiaváltozás akasztotta meg és a trónviszályok akkor újultak meg, amikor a török ellen való védekezés szükségessége tetőfokra hágott.

 

 

V. Hunyadiak kora

 

Zsigmond fiúörökös nélkül halt meg és a korona a hagyomány által szentesített felfogás szerint leányát, Erzsébetet illette meg, de a korábbi tapasztalatok óvatossá tették a nemzetet, és nem engedték, hogy a Mária alatt beállott helyzet ismétlődjék s a királyi férj véres katasztrófák árán emelkedjék neje oldala mellé a trónra. Az 1437. december 18-án, Székesfehérváron tartott országgyűlés Erzsébetet elismerte Zsigmond örökösének, de általa és vele együtt férjét, Albertet, királlyá választva, ezt vallotta a korona igazi birtokosának. Mátyás királyig egyetlen uralkodónk sem tudta az ország rendjét helyre állítani, folyamatosan zajlottak az oligarchiák közti, érdekellentétekből adódó belviszályok, közben északról a husziták, s dél-keletről a törökök fenyegették az ország épségét.

Az egyetlen személy, aki a török támadások ellen akart és tudott is cselekedni, Hunyadi János (a későbbi kormányzó), Mátyás király apja volt.

Hunyadi török ellenes harcaiban a székelyek is kivették részüket. Említésre méltó Hunyadi egyik legkiválóbb hadvezére, a sepsiszentgyörgyi származású Székely János, későbbi horvát bán, aki a várnai csatában vesztette életét.[64]

1442-ben Mezid bég vezetésével a törökök betörtek Erdélybe, akik „harci zajjal és rettenettel töltöttek be mindent”[65]. Hunyadi a vészt meghallva azonnal Lépes György püspök (az 1437-es parasztlázadás előidézője) segítségével a rabló törökök után vonult csapataival, akiket Marosszentimrénél ért utol (1442. március 18.). Azonban az óvatlan üldözők belesétáltak a törökök kelepcéjébe, és súlyos vereséget szenvedtek. A csatában elesik Lépes György püspök is. A török sereg diadalittasan folytatja rabló hadjáratát, s mindent pusztít. Hunyadi azonban megmenekül, s azonnal munkához lát, és március 22-én ismét sereget toboroz: „…hallatlan gyorsasággal véres kardot röptet körül, faluból, városból katonát szed, a székelyeket fegyverbe szólítja, közérdekre való hivatkozással általános mozgósítással hadba hívja a falusiakat és a városiakat egyaránt. (…) Ezek megtörténvén, a törököt, aki a tartomány mérvű kipusztítása után távozni készül, üldözőbe veszi az összeverődött hadsereggel, hogy amint az idő és alkalmat nyújt, elkapja az ellenséget. (…) Corvinus annak ellenére, hogy a zsákmányt visszaszerezte, és az ellenséget megfosztotta táborától és felszerelésétől, a fényes győzelem után teljes megsemmisítésére törekedett, és néhány napon át egészen a hegyek gerincéig változatlan hevességgel üldözte. (…) 20 ezer török és körülbelül háromezer magyar veszett oda.”[66] Bonfini beszámolójából nemcsak a csata körülményei válnak ismertté, hanem a kor hadba hívásának szokása, a véres kard körülhordozásának jelentősége is. Hunyadi a székelyekkel olyannyira elégedett volt, hogy a szentimrei ütközet során tanúsított szolgálataikért a csíksomlyói ferencrendi zárdának 32 családfőt adományozott, kik kizárólag a rendnek szolgálhattak, és a zárdát is helyrehozatta. A győztes csata visszaadta a reményt az erdélyieknek, hogy a törökök mégiscsak legyőzhetőek, sőt a két román fejedelemség Moldva és Havasalföld) is visszatért a magyar király hűbére alá.

Jagelló Ulászló síremléke - kattintson a bezáráshozMurád nehezen viselte, hogy Moldva és Havasalföld visszatért a Magyar Királyság hűségére, s bosszúhadjáratot szervezett Sehabeddin ruméliai beglerbég vezetésével. Hunyadi a készülődés hírére szintén munkához látott: „ő is sorozást tart a tartományban, összeszed vagy három légiót, és minden reményét a vértes lovasságba veti; nem kevésbé bízik a helybeliekben és a székelyekben”.[67]A törökök a Jalomiţa partján próbáltak áttörni, de Hunyadi serege - a túlerő ellenére - felmorzsolta az ellenséges erőket, 200 hadi zászlót zsákmányolt és 5000 embert ejtett foglyul.

A török fenyegetettség elhárítására 1443-ban a budai gyűlés határozatot hozott, hogy hadsereg szervezésével, majd a török területekre való betöréssel kell a szultán birodalmának erejét megtörni. A hadjárat Hunyadi teljes sikerét hozta, a kétezer kilométeres út során egyetlen csatát sem veszít. A hosszú hadjáratot a drinápolyi béke zárja le. A békeszerződést 1444 augusztusában szentesítik, de a magyarok megszegik, és ismét betörnek az Oszmán Birodalom területére. A hadjárat csúfos vereséggel végződik és a Hunyadit elkísérő Ulászló király (1440-1444) a várnai csata során életét veszti.

  A XV. század és Hunyadi azonban nemcsak a török elleni harcok miatt emlékezetes a székelyek számára, hanem az írott székely jog[68]  első dokumentuma miatt is. 1451-ben ugyanis Vízaknai Miklós, erdélyi alkormányzó és Vingráti Geréb János, görgényi várnagy a szék tisztjeivel és esküdtjeivel egyetemben: „minden székelyek dicséretes törvénye és régtől megtartott szokása szerint” a marosvásárhelyi gyűlésen szabályozták a székely birtokok öröklési módját.[69] A székely örökösödési törvényt Hunyadi János is megerősítette.[70] /Megjegyzendő, hogy a gazdátlanná vált székelyföldi földek sem váltak királyi birtokká, hanem megmaradtak a székely község tulajdonában./

A székelyek hadba vonulását Mátyás már szabályozta 1463-ban. A szabályzat a Hunyadi László alatt írásba foglalt örökösödési szabályzathoz hasonlóan feltehetően régi bevált szokásokat, kötelezettségeket, katonai intézményeket rögzített. Éppen azért értékesek ezen szabályzatok, mert következtetni lehet a még írásba nem foglalt jogszokásokra, intézményi-, igazgatási szabályokra, társadalmi berendezkedésre. Lássuk a három nemzetre vonatkozó, 1463. április 20-án, Budán kelt szabályok közül a X-XI. fejezetet, amely a székelyek hadba hívását rögzíti: „A székelyek közfelkeléskor, ősi szokásaik szerint, nemzetök két részét tartoznak zászló alá küldeni, harmadik részök, minden eshetőségre otthon maradván. Fölkelésre összehívásuk véres karddal, vagy a székely ispán, vagy az erdélyi vajda levele által történik, ha ez egyszersmind a székelyek ispánja is. De mikor a szükség lármás hadi zaj keltésére kényszerít, a veszélyt minden szék kapitánya dobokkal, száldobokkal és meggyújtott farakásokkal, miket a kijelölt helyeken felállított tűzhalmoknak hívnak, kiáltassák meg, s aki ezekre meg nem jelenik, fejét veszítse el. XI.) Hogy se a felkelésben, se a hadban fogyatkozás ne legyen, minden szék kapitányai béke idejében tartoznak – és pedig nem igen ritkán – a fegyvereket és más hadi szerszámokat számba venni, amit ha elmulasztanak, vagy a parancsnak nem engedelmeskednek, kiki bűnhődjön.”[71]. A végzésben megfogalmazott közfelkelés alatt a székelyeknek három hónapig kellett fegyverben lenniük, mely alkalmas volt a beütő török csapatok támadásainak elhárítására.

Mátyás monogramos fapajzs - kattintson a bezáráshozA hadba vonulás szabályozása indokolt volt, hisz a török fenyegetés egyre fokozódott. Még ez évben, 1463-ban az oszmán csapatok bevették Jajcát, elfoglalták egész Boszniát. Nem sokkal később a magyar határok is veszélybe kerültek, mikor Ali bég átlépett a Száván és tűzzel-vassal pusztított mindent. A hír futótűzként terjedt s az ellenállás megszervezése sem késlekedett. Mátyás összeszedte hadait - melybe természetesen a székelyek is beletartoztak - és ellentámadásba lendült, majd egész Szendrőig űzte őket. Ali bég azonban bosszú szomjasan Erdélyre tör s Temesvárnál megütközik a székely-magyar sereggel, melyről Bonfini a következőket írja: „Ali bég elfutott Szendrőbe; a csúf menekülés gyalázata annyira kínozta, hogy mihamar jóvá akarta tenni. Kiválasztott négyezer könnyűlovast, hogy észrevétlenül lerohanja Erdélyt… A király figyelmeztette Pongrácot a fenyegető veszedelemre, és megparancsolta neki, hogy állítson mindenfelé őrszemeket… Pongrác a királyi utasításnak megfelelően erős székely sereggel Temesvárnál szembeszáll a törökkel; véres csata keletkezik. Mindkét oldalon sokan esnek el, de amikor a törökök már nem állhatják tovább a magyarok erejét, Ali bég engedélyével futásnak erednek. A székelyek kergetik őket, Pongráccal az élen nem csekély vérengzést rendeznek, és a Dunáig nyomukban maradnak. A megvert és megszalajtott Ali bég Szendrőbe vonul vissza”[72]. A székelyek tehát bőven kivették részüket a török elleni harcból, ezért központi érdek is volt, hogy, mint a hadsereg egyik legértékesebb alkotó elemei, életkörülményei megfelelőek legyenek.

Mint korábban már említettük, az anyagi differenciálódáson túl már rég megindult a társadalmi szakadás is a székelységen belül. A székely főemberek a közszékelyek feletti hatalmat az ősi szabadságjogok megsértésével igyekeztek megkaparintani. Ellenük, a közszékelység, mint ősi szabadságai megrontói ellen úgy védekezett, hogy házaikat megrohanta, földig rombolta és őket megölte vagy elüldözte.

Így történt 1465-ben is Háromszéken. A közszékelyek Kapitány Szolga Miklós vezetése alatt fellázadtak azon hatalmasok és előkelők ellen, akik elnyomták őket és megfosztották ősi jogaiktól. Enyészetté váltak az előkelők portái, s megtorolták sérelmeiket. A viszály Mátyás fülébe jutott, aki a zavargás lecsendesítése végett, a helyszínre küldte Szentgyörgyi és Bazini János grófot, az erdélyi vajdát és a székely ispánt, aki 1466. január 20-án Zabolán gyűlést tartott. A gyűlésen az erdélyi főnemesek, és a székely székekből egybegyűjtött székelyek vettek részt, hogy deklarálják a régi székely jogok megerősítését. A vajda, mint székely ispán, királyi felhatalmazás alapján jóváhagyta a végzést. A gyűlés határozatában még csak két székely rend (főbbek és a közrendűk) egymás közötti jogviszonyáról volt szó.[73]

A fenti végzések azonban nem bizonyultak elég hatásosnak a főrendű székelyek zsarnokoskodásaival szemben, ezért a maros- és udvarhelyszéki székelyek Mátyáshoz fordultak panaszaikkal, aki a székelység jogait és kötelességeit régi alapon újraszabályozta, s egyben elrendelte azok három rendbe (az eddigi kettő helyett[74]) való besorolását és összeírását. Az okmányt a lengyelek elleni hadjárat alkalmával készíttette Mátyás, hova a panaszt előterjesztők (marosszéki és udvarhelyszéki székelyek) is elkísérték.  Most következzen a Mátyás által hitelesített (Modra vára alól 1473. december 9.), az összeírást elrendelő hiteles dokumentum: „Panaszosan tárják elénkbe a táborunkban jelenlévő Udvarhely és Maros széki hű székely gyalogjaink és lovasaink részéről, mi módón kísérelték meg őket néhányan nemzetük primorjai közül pénzbehajtással terhelni, és miképp inog három nemük rendje. (…) megtekintvén jelen levelünket késlelkedés nélkül gyógyítsatok, mégpedig először is, hogy mivel a mi hű székelyeink, akár irányunkban, akár embereink irányában teljességgel semmi pénzbehajtással nem kötelezetteknek ismerszenek örök időktől, csak önkéntes és készséges felajánlásokkal ami a Magyarország más legfenségesebb királyai házasságának és szülötteinek ünneplésére és a méltányosság szerint a tőlük jövő és a Marlianus-kódex - kattintson a bezáráshozhozzájuk menő követségekre, ahogy ezt másik, kiváltságlevél alakjában kiállított levelünkből bővebben megérthetitek, ezért minden behajtást nyilvános szóval a legsúlyosabb büntetés alatt tiltsátok meg, úgy, hogy ha továbbra is akadnának bármikor olyanok, akik ellentétesen cselekednének, ezek annak megtörténtével a szokás szerint amazok minden javát feldúlják. Másodszor pedig, miután haladéktalanul megtartottátok hű székelyeink általános lustráját, az állapotukba az őseiktől való származás folytán beleszületett lovasokat külön jegyzékbe vegyétek, ők, hogy a megkülönböztetés megmaradjon, Primipilinek fognak hívatni, a gyalogokat azután másik jegyzékbe, őket senki a primorok közül saját tetszése szerint ne zaklassa, máskülönben örök gyalázatba szalad bele. Ezek közül csak az ez idő szerint való és a jövőben állítandó erdélyi vajdáink és székely ispánjaink tudtával, azok közül pedig ha három nyílnyi földet és vagyont bírni ismerszenek, ugyancsak mondott vajdáink tudtával léphetnek a feljebbi fokozatra. E dolgokban másként semmiképpen ne cselekedjetek, a jegyzékeket pedig, amiket elkészí­tet­te­tek, szintén küldjétek el hozzánk, elolvasott levelünket az átadónak visszaadván.”[75] Az összeírás elrendelése után a mozgalom lecsendesedett.

1467-ben Mátyás nyugati orientációjú politikája, és rendkívüli adói miatt a Szapolyai testvérek és Veres Benedek vezetésével Erdélyben lázadás tört ki. A lázadást Moldva is támogatta. Mátyás, Mihály nádor kíséretében tüstént elindult Erdélybe, hogy megregulázza a forrongó erdélyieket, akiket kardcsapás nélkül sikerült lecsendesítenie. Mátyás Kolozsváron és Tordán tartományi gyűlést tartott a helyzet rendezése érdekében és a szervezkedés vezetőit száműzte az országból. A miután a tartományban ismét rend honolt Moldva felé vette az irányt, hogy a magyar Királyság hűbéresét is megbüntesse. Moldvabányai táborozása során egy székely embert vezettek a király elé, aki tájékoztatta Mátyást, hogy óvatosan pihenjenek, ugyanis a táborhelytől nem messze 12.000 oláh táborozik, akik csak az alkalmas pillanatot várják, hogy az éjjel nyugovóra térő seregére rontsanak. A figyelmeztetés nem bizonyult vak lármának, mert a támadás be is következett, melynek során Mátyás is megsebesült. Emiatt nem is folytatta a hadjáratot, hanem visszatért Erdélybe, ahol Nagy István (Stephan cel Mare), moldvai vajda bocsánatkérő levele utol is érte.[76]

Ransanus Mátyás és Beatrix előtt - kattintson a bezáráshoz1479-ben a török csapatok (román segítséggel) ismét nagy erővel – mintegy 60.000 fővel - törtek a Magyar Királyságra. A sereg egyik fele a Dunántúlt, míg a másik fele Erdélyt vette célpontba. Erdélyt és a szomszéd részeket a támadás készületlenül érte, ami miatt a török csapatok háborítatlanul dúlhatták az alsó megyéket.  Bátori István azonban - amint hírt kapott a veszedelemről - összegyűjtötte seregét (melyben ismét jelen voltak a székelyek is), s Kinizsi Pál temesi ispánt hívta segítségül. Bátori a gazdag zsákmánnyal felpakolt török seregnek a Szászváros melletti Kenyérmezőnél állta útját. A túlerő ellenére sikerült a török rablókat megfutamítani és seregüket szétszalasztani (lásd a 4. számú mellékletet): „Bátori…a szárnyakra tüstént harcrakész csapattesteket állít, ő maga a vértes lovassággal elhelyezkedik középen, hátul erős tartalékot hagy, a két szárny előtt egy-egy lovaszászlóaljat bont ki. A jobb szárnyat széthúzza a folyóparton a másikat a magas hegy lábánál nyújtja el…. A szászok, akik civilizáltan élnek és városokban laknak, maguknak kérik az első csatasort, az oláhok a következőt, a magyaroknak meg a székelyeknek az utolsó jut. (…) egy török hadtest a jobb szárnynak ront, a szászok pedig bátor szívvel fogadják (…) az ütközet még egyenlő esélyekkel folyik, amikor egy másik török hadtest érkezik, melynek rohamát a jóval kisebb létszámú szász nem bírja feltartóztatni. (…) oláhok védelme alá húzódnak. Ezek pedig nekiveselkednek, szembeszállnak, megújítják a küzdelmet, és az ellenségből sokat lekaszabolnak, többet beugrasztanak a vízbe. Mialatt itt keményen tusáznak, a székelyek, akik a bal szárnyat tartják, nem csekélyebb veszedelemben izzadnak; véres verekedésben mindkét zászlóaljukat visszaszorítják, mert az áradó ellenséges tömeggel szemben nem tudnak helytállni, ezért visszavonulnak a vértesek sorai közé.[77]A küzdelem egyre elkeseredettebben folyt,. Kinizsi serege nem érkezett meg, s Bátori csapata egyre fogyott és fáradt. Már úgy tűnt, oda a sereg, mikor hirtelen berobbant Kinizsi Pál, katonáival: „hatalmas kiáltással gyors vágtában ráront a törökre, és Zsoldosok - kattintson a bezáráshozhátulról akkora rohammal szorítja őket, hogy a legelső összecsapásban rengetegen elhullanak.”[78]. A győzelem óriási volt, melyet mondába illő módon ünnepelt meg a győztes sereg s annak vezérei. Ezen alkalommal járta Kinizsi Pál híres táncát a török hullákkal: „egy a földön elnyúlt ellenséges hullát a keze segítsége nélkül a fogával felragadott a derekánál, és a nézőknek inkább megdöbbenésére, mint mulattatására szaporán körbejárta, és önmagához, mint valami Herkuleshez méltó táncot mutatott be.”[79]. A győzelem híre hamarosan egész Európában elterjedt, és a pogányokkal szembeni helytállás sokszor emlegetett példájává vált.

A magyar humanizmus másik krónikása, Túróczi 1486-os munkájában történik először említés a székelyek írására vonatkozóan (Hacsak a Kézai által (b)vlachoknak nevezett népektől átvett írást nem vesszük annak[80]): „a mi korunkban is ugyanennek a nemzetnek egy része, amely Erdély tájain lakik, tud valamiféle betketű fába vésni, és e rovást használva betűvetés módjára él vele.” [81], máshol pedig: „Ők még nem felejtették el a szkíta betűket, és ezeket nem is tintával vetik papirosra, hanem botokra vésik be ügyesen rovás módjára.”[82] Túróczi korában, tehát a XV. század végén, még a székelység használta ősi betűit, melyeknek nyoma számos középkori eredetű székelyföldi templomban (pl.: Kilyén /XV-XVI. sz./, Vargyas /XIV-XV. sz./, Bögöz  /1480-1530/, Székelyderzs /1431/, Homoródkarácsonyfalva /1495/ , Csíkszentmárton /1505/, stb.)[83] fellelhető.

1490. április 6-án Magyarország egyik legnagyobb uralkodója, Kolozsvár szülötte meghalt Bécsben. Mátyás uralkodása során megreformálta a hadsereget, létrehozta a világhírűvé vált zsoldos seregét, a Fekete sereget. A magyar hadimesterség a Hunyadiak korában állt dicsősége csúcspontján. Hogy Mátyás király nagyszabású hadi terveit majdnem kivétel nélkül megvalósíthatta, hadvezéri rátermettségének és a nyugat-európai színvonalon álló nemzeti hadseregének köszönhette. Sajnos a későbbi uralkodók a hátrahagyott örökséggel igazán nem tudtak mit kezdeni, s a Mátyás által szervezett hadsereg szétzüllött. Mátyás - mint fentebb láttuk - a székelyek hadi szolgálatait is számos alkalommal igénybe vette. A XV. századra egyre sűrűbben fellángoló székely közrendi felkelések nyomán (s székelyek katonai szolgálatainak elismeréseként) rendezni próbálta a székely társadalmon belül feltörő feszültségeket, s kordában tartotta a székely főrend törekvéseit a székely szabadság csorbításával szemben. A király személye mindenképp biztosítékot jelentett a közszékelyek számára a hatalmaskodó előkelő székelyekkel szemben.

 

 

 

VI. A székelyek története a XV. század végétől a mohácsi vészig

 

Mátyás halálát követően a magyar főúri rend nyomására a gyengekezű II. Ulászló (1490-1516) került a magyar trónra. A pesti mezőn megtartott királyválasztáson Bátori István, erdélyi vajda reprezentatív erőkkel vonult fel. Vezérlete alatt a királyválasztási gyűlésen a székelyek is részt vettek. Bonfini királyválasztásról szóló beszámolója értékes információkat tartalmaz a székelyek jellemére, viseletükre, fegyverzetükre II. Ulászló - kattintson a bezáráshozvonatkozóan: „Ugyenezen vezérlet és parancsnokság alatt jöttek a székelyek is, a magyarok legősibb nemzetsége, mely idegen vérrel nem keveredett, keménysége, szokásai és szabadsága a hajdani szittyáké, ők tudniillik lándzsa helyett gerelyt, valamint íjat, tegezt és kardot használnak. Testüket vászonmellénnyel védik, élelmüket legeltetéssel keresik. E nemzet háborúban kemény, szolgaságot nem tűr, és semmi erőfeszítéssel sem hódítható meg. Valamennyien a Duna-parton vertek tábort.”[84]A szövegrészből is kiderül, hogy a köztudat szerint a XV-XVI. században a székelyeket a magyar nemzet legősibb részének tartották. Elkülönülésük okát nem katonai szolgálataikban, s az ebből adódó szervezeti különbségekben látták, hanem származásukban. Hasonló véleményen volt a kor többi történetírója is. Gondolok itt Túróczira[85],  Brodarics Istvánra[86] és Oláh Miklósra is[87].

Igaz, hogy a székelyek elkísérték Bátorit a királyválasztó gyűlésre, azonban viszonyuk volt felhőtlennek nevezhető, ugyanis Bátori nem tartva semmitől, úgy viselkedett, mintha Erdélynek nem vajdája, hanem idegen hódító zsarnoki ura lett volna.[88] Bátori törekvésinek útjában álltak a szabadságjogaikhoz kitartóan ragaszkodó székelyek, ezért sereggel ment rájuk, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen várakat építtetett, ahonnan hatékonyabban tudta a sanyargatást irányítani. A székelyek megtörése érdekében semmilyen elrettentő cselekedettől nem riadt vissza. Egyesek házát felégettette, többek szemét kinyomatta, ártatlanokat végeztetett ki és becsmérlő szavakkal illette a székely népet[89]. A székelység elkeseredését azonban Bátori fenyegetései miatt nem merte a király elé tárni[90]. A vajda sanyargatása oly méreteket öltött, hogy a székelység Nagysolymoson megtartott gyűlésén panaszt fogalmazott meg Bátorival szemben (hivatkozva sokszázados önfeláldozó hadi tetteikre, s elhullajtott vérükre), melyet továbbítottak II. Ulászló részére: Könyörgünk ezért Felségednek, hogy tekintse meg ily nagy elnyomatásunk és méltóztassék a vajdát közülünk visszavenni, hogy bennünket még több törvénytelen és hallatlan gyötrelmekkel ne háborgasson. Tudja meg Felséged bizonyosan, hogy mi alatta soha nem maradunk, még ha mindnyájunknak feleségeinkkel, gyermekeinkkel az országból idegen fö1dre kellene bujdosnunk; mert ha a vajda Úr köztünk tovább is uralkodnék, elhatároztuk, hogy Felséged országából azonnal kibujdosunk”[91]. A székelyek folyamodványa a véletlennek köszönhetően pont kapóra jött a királynak, mert egyik belső emberével, Bakócz Tamással (későbbi esztergomi érsekkel) Bátori nézeteltérésbe keveredett.  Bakócz javaslatára Ulászló király egy másik vajdát nevezett ki Bátori mellé, aki sértettségében lemondott a vajdai székről. A király tehát 1493. januárjában Bátori helyébe Losonci Lászlót és Drággffy Bertalant nevezte ki vajdának.[92] Érdekes, hogy a szűkszavúsággal nem vádolható Bonfini az eseményről egy szót sem szól, s Bátori lemondását is csak egy fél mondattal illette.[93]

A székelység azonban a viszontagságok ellenére nem feledkezett meg hadi kötelezettségeiről, ugyanis 1493. februárjában, mikor Ali bég szendrői kapitány tekintélyes lovassággal betört Erdélybe a verestoronyi szorosnál„…és öt nap alatt nagy zsákmányt szedve már visszavonulóban volt, a székelyek összeverődött csapata megfosztotta a prédától, és a legtöbb törököt levágta.”[94].

II. Ulászló gyengekezű királysága számos sebből vérzett. A nagyhatalmú birtokosok semmibe vették a király szavát. 1494-95-ben délvidéki főurak - s főként Újlaki Lőrinc - fellázadtak, melyet az erdélyi vajda és a székelyek támadása tört meg. Ulászló a székelyek hűsége miatti hálából s nem utolsó sorban a székelyek kívánságára[95] 1499. 07. 13-án írásba foglalta és megerősítette a székelyek régi jogait. Ulászló ezen oklevele a székelyjognak első teljességre törekvő összefoglalása. Királyi szó adott elismerést és súlyt az addig gyakorlatban használt szokásoknak. Az oklevél nem csak a székelyek jogait, hanem kötelezettségeit is meghatározta, sőt tiltó rendelkezéseket[96] is tartalmazott. A kiváltságlevél szabályozta a székely perrendtartást (meghatározta a fellebbviteli szerveket), a hadbaszállást, adózásukat (az ökörsütést).[97]A dokumentum szerint a székelyek a király Moldva elleni hadjáratában kötelesek részt venni, s a királyi sereg előtt járni (ez a szokás az idézett krónikák szerint még az Árpád-korból maradt vissza), visszavonulás esetén pedig utóvédként hátul követni azt Az okmány kitér a többi ország és égtáj irányába vezetett hadjáratok esetére is, továbbá Erdély mindenkori védelmére a székely ispán vezetésével. Ezen szolgálataik fejében a székelyek: „minden adózás vagy bármi más fizetés alól föl vannak mentve, és mint igazi nemesek Magyarország dicső királyai által nemesi kiváltságban részesítettek”[98].

A székelyek régi adótípusáról, az ökörsütésről is rendelkezik a régi jogokat írásba foglaló kiváltságlevél. Minden telkes székely egy-egy ökör fizetésére lett kötelezve a király koronázásakor, elsőszülött fiú örökösének világrájöttekor és keresztelőjekor, a király lakodalma alkalmából. Az újonnan kinevezett királyi tisztviselő, a székely ispán hivatalba lépésekor pedig: „a hét székely székből egy-egy lovat, azaz az egész közönség hét lovat tartozzék adni, melyek mindegyike annyit érjen, hogy az ispán azon a lovon tisztességgel szállhasson táborba.” [99]. Az ökrök összegyűjtéséért szintén a székely ispán volt a felelős.

II. Ulászló a gyakorlatban szokásjogként hosszú ideje kifejlődött s részben elődei (pl. Mátyás király) által is már kiváltságlevélben biztosított jogszabályokat foglalta össze. A székelység jogainak írásba foglalása nem volt véletlen, hiszen a XV-XVI. századra a régi, több évszázados szabadságjogaik kerültek veszélybe Az egyik nemzetgyűlést[100] követte a másik, melyeknek jegyzőkönyvei fontos információkat tartalmaznak mind annak keletkezésük körülményeire és korára, mind a korábbi századokra vonatkozóan.

1505. november 23-án Székelyudvarhelyen tartott székely nemzetgyűlés „régi szokás sze­rint”[101] a főtörvényszék megalkotása végett gyűltek össze, hogy az, mint fellebbviteli fórum működjön, és perekben ítélkezzen. A nemzetgyűlés a főtörvényszékbe megválasztott négy főembert és tizenhárom lófőt Udvarhely-, és Kerersztúrszékből. Joghatóságuk kiterjedt az egész székelyföldre. A gyűlés a „korrupció” elkerülése végett a következő rendelkezéseket hozta: Mely bírák az választás után elsőben Istennek tartozó hütököt deponálván ezen, hogy ők sem szeretetre, sem könyörgésre sem pedig magok hasznokra nézve nem, hanem csak az egy Istenre, és annak igazságát szemek előtt viselvén, valami a két fél peres között igazság lészen, azt cselekszik és végzik: melyet ha meg cselekszenek, igen jó, ha hol pedig nem, melyet Isten el távoztasson, ha bírák közül valamelyik Istenét el felejtvén, és a maga idvességét is hátra hagyván, vagy könyörgésért, vagy ajándékért, vagy pedig maga hasznáért az igaz útból valamely felé ki térne, az olyan mindjárt örök számkivetésre sententiáztassék, a mellett minden ingó bingó marháit és örökségét is el veszesse, és annak utána, mint olyan hamis hitű és lelki üsmeretbéli és névbeli személy Székely Országunkban ne maradhasson és lakhassék.”[102]. A határozat tehát a megvesztegethető és érdekből ítélkező bírát kitaszítja Székelyföldről, s megfosztja az azzal járó kiváltságok viselésétől. A gyűlés végül megválasztotta a bírókat, akik név szerint a következők voltak: Nyujtódi Pál, Kaczai Antal, Benedekfi János, Bethlenfalvi Péter, Patakfalvi Péter, Kedei Kelemen, Lokodi Péter, Kedei Ferenc, Szombatfalvi Gergely, Vágási Imre, Patakfalvi Kelemen, Márkos Mihály, Bíró Balázs, Lengyelfalvi Boldizsár, Fancsali Balázs, Akadács Mihály, Patakfalvi Lukács[103].

1506. február 10-én a segesvári erdélyi gyűlésen a három nemzet (szász, magyar és a székely) képviselői közös törvényszék létrehozását határozták el. Ebbe a vegyes törvényszékbe az erdélyi káptalan egy bírót küld, éspedig dékánt, a nemesek (magyarok) 14 bírót választanak, minden vármegyéből kettőt, a székelyek ugyancsak 14 bírót, azaz minden székből kettőt, a szászok is 14 bírót delegálnak. Az erdélyi törvényszék ítélete ellen a határozat lehetőséget adott a királyhoz való fellebbezésre. Fontos megállapodás volt, az aranybulla ellenállási záradékához hasonlítható, a vajda illetve a székely ispán törvénytelenségei esetén királyhoz való folyamodvány lehetősége.[104]

Oláh Miklós - kattintson a bezáráshoz1506-ban a viszonylagos nyugalom után a Székelyföldön ismét lázadás tört ki, amelyet Tomori Pál nagy nehezen tudott csak vérbe fojtani. II. Ulászló ugyanis a régi szokások és az 1499-ben kelt kiváltságlevél (lásd fönt) alapján, II. Lajos (1508-1526) születésekor kivetette a székelyekre a szokásos ököradót. A székelyeknek azonban nem akaródzott a rájuk háruló kötelességet teljesíteni és a király által kiküldött Tomorit seregével együtt Marosvásárhelynél elkergették, amint arról Oláh Miklós (1493-1568), későbbi esztergomi érsek és számol be Attila című művében: : „Adót senkinek sem fizetnek, sem a királynak, sem másnak, kivéve, hogy mikor Magyarország királya koronáztatik, nősül, vagy fia születik, fejenként egy-egy ökröt küldenek a királynak. Többnyire azonban ez sem megy nagy akadékoskodás nélkül, ami az én időmben apámnak súlyos kellemetlenséget okozott. Mert amikor Thomory Pál Ulászló parancsára Lajos fia születésekor egypár katonával elküldetett, hogy megbélyegezze ezeket a székely ökröket (ugyanis a királynak adott ökröket bélyegzővassal megégetik), apám, Oláh István, tizenhat lovassal segítségére ment; Pál kérte a királynak nemzeti szokás szerint járó ökröket, ámde azok nem mutattak erre hajlandóságot, hanem rátámadtak, kénytelen volt összecsapni velük, ötszáz, vagy valamivel több lovasból álló csapatával együtt a sokaságuk folytán erősebb székelyektől vereséget szenvedett és (ha jól emlékszem) húsz sebet kapott. Ebben az összecsapásban katonái közül sokat megöltek; a nagyobb rész kifosztva, alig tudott hazavergődni, köztük apámnak is három lovasa esett el, míg a többiek alaposan megtépázva értek vissza.”[105]. Egy másik forrás - mely igaz már a XVII. századra esik -, Istvánffy Miklós Magyarok dolgairól írt históriája szintén beszámol a fent idézett eseményről: „…az székelyek, kik Erdélyben az Aitos hegye körül, mely Moldvát attúl megválasztja, laknak, és az régi scythiaiak nemzetségébűl valóknak hitetnek lenni, szokások s régi törvények tartása szerént minden házaktúl, melyekben cselédes gazdák lakoznak, egy-egy ökröt tartoznak adni, valamennyiszer az királyné asszony férfi magzatot szülne ez világra, minthogy barommal mesterségesen bánván, sokszámú barmokat szoktanak tartani. Annak az nem megvetendő dolognak használása felől az király jóakaró barátitúl intetvén, hogy az ökrök kiszedetnének, parancsolattal meghírdetteté, arra való alkalmatos emberek választatván és kibocsátatván.”[106] . A székelyek mintha „szabadságukat oltalmaznák” , oly erővel s elszántsággal kergették el az ököradót begyűjtő királyi megbízottakat, majd később a büntető hadjárat céljából kivezényelt Tomorit.  

Tomori azonban a vereségbe belenyugodni nem tudott, ezért a székelyek meg­hódol­tatását csak egy újabb és erősebb, végvári katonákból álló sereg segítségével tudta végre kieszközölni: „annakutána az király parancsolatjával az hadat rövid idő alatt helyére állatatta  volna, és nagyobb részét az rác, oláh s magyar vitézeknek, kik Nándorfejérváratt, Temesváratt, Arsovában, Severénben és egyéb véghelyeken fizetésen valának, s arra képest az vitézséget inkább gyakorlották, táborba szállította volna; igen megveretvén az székelyiek (…) az parancsolatoknak cselekedésére kénszeríté.”[107].

A felkelés után nem sokkal még 1506-ban ismét nemzetgyűlést szerveztek Agyagfalván „külömb külömb féle egyenetlenségeket és hitván szokásokat” eltörlése céljából. Feltehetően a néhány hónappal korábbi lázadással kapcsolatban megfogalmazták, hogy ezentúl a király, az erdélyi vajda és a székely ispán ellen lázadni és nemzetgyűlést összehívni ne lehessen. Lelkiismeretfurdalásuk oka az lehetett, hogy eddig a székelyek a történelem során királyaik ellen soha nem lázadtak fel, sőt egyik legfontosabb támaszuknak számítottak, mind a belső pártütőkkel, mind a külföldi betolakodókkal, illetve ellenségeskedőkkel szemben, mint hangsúlyozták: „igen igen nagy Scithyából reánk maradott tökélletes hívségnek dicsérete, a mely még eddig minden pártütéstől, árultatástól, makula nélkül közöttünk meg maradott”[108]. A hűség kinyilatkoztatásán túl megerősítették az 1505-ös udvarhelyi gyűlés végzéseit is.

A királlyal való viszony rendezése azonban nem oldotta meg az egyre mélyülő ellentéteket a székely társadalmon belül. A közrendűek lázadása bármelyik pillanatban kitörhetett, ugyanis a főrendűek erőszakoskodásai nem csökkentek.

1511-ben Csík-, Gyergyó -, és Háromszék népe – a korábbi határozatok ellenére – több főember házát felprédálta és elpusztított, gazdáikat pedig száműzte.[109]

Az 1514-ben kitört székely Dózsa György által vezetett parasztfelkelés nem terjedt át Székelyföldre, mely esősorban az Alföldön dúlt. Erdélyre azonban hatással volt. Dózsa Temesvárt ostromolta, míg egy másik seregtest Kolozsvár ellen vonult. A Kolozsvárt támadó pórsereget az erdélyi három nemzet (magyar nemesek, szászok, székelyek[110]) által kiállított seregnek sikerült végleg megtörni, melyről a korabeli (1519) tudósítás a következőképpen emlékezik meg:

Röpdös a győzelem, de ki tudja, hova visz a szárnya

Járta a pusztító tábor környéke Kolozsvárt.

Már hetedízben nő, kerekül ki a Hold karimája

(…)

Jő Lénárt, kire most jó Barlai törzsöke büszke,

Jó nemes ember ez ám, vicevajda, vezérli a bátor

Székelyeket harchoz s jönnek jófegyverű szászok.

Táborukat védték sátrak közepett a parasztok

s harsogták: Fegyvert! Fegyvert! – egyszerre kiáltják.

Harcra a trombita hív, mindkét részről hadakoznak

nagybátran. (…)”[111]

 

Dózsa kínhalála - kattintson a bezáráshozA parasztlázadás végül elbukott (Szapolyai János erdélyi főúr közreműködésével) s vezetőjét, a székely származású Dózsát Temesváron bestiális kegyetlenséggel végezték ki, melyről a király, II. Lajos, német római császárhoz 1514. július 24-én írt levele számol be: „Először is tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, akiket közönséges nyelven hajdúknak hívnak… fogaikkal széttépték és felfalták, végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel.”[112]. A vezér kivégzése után a parasztsereg többi résztvevőjét szélnek eresztették.

Werbőczy István címere - kattintson a bezáráshoz1515. októberében Budán és Rákoson összeült a bosszúszomjas nemesi országgyűlés, hogy törvénykezzen a parasztlázadás miatt. A gyűlés eredményeképp olyan törvények születtek, melyek az eddigi jobbágyot szinte rabszolgasorba süllyesztették. Ezen törvények s korábbi, de ekkor még élő jogszabályok írásba foglalását Werbőczi végezte el, melynek nyomán megszületett a Hármas könyv (Tripartitum). Nyomtatott formában való megjelentetésére, kiadására 1517-ben Bécsben, saját költségen került sor. A jogszabálygyűjtemény a székelyekkel kapcsolatban is tartalmaz paragrafusokat. Elsősorban eljárásjogi szabályokat, azonban még ír a székelyek eredetéről, szokásaikról is: „Ezen kívül vannak az erdélyi részekben a scithák. Kiváltságos nemesek, a kik a sitha néptől, ennek Pannóniába való első bejövetele alkalmából származtak el, akiket mi romlott néven „siculusoknak” nevezünk; akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjártasabbak; az örökségekben és a tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak.”[113].

Zápolya, miután a parasztlázadást leverte, néhány éven belül több esetben is a székelyek ellen kellett fegyverhez nyúljon. 1519-ben például a székelyek a Székely férfi - kattintson a bezáráshozszékely ispán-helyettes, Hagymási Kristóf miatt a vajda emberei közül néhányat megöltek, majd olyan mérvűre burjánzott a felkelés, hogy Zápolyának kellett Budáról eljönnie és Homoródszentpál környékén megverte őket, a lázadás vezetőit kivégeztette. Oláh Miklós már idézett művének lapjain említést tesz a zavargásról: „Az elmúlt években, amikor nem engedtek Szapolyai János (akkor szepesi gróf, erdélyi vajda és székely ispán, most pedig király) utasításának, kénytelen volt ellenük sereget állítani, fegyvert emelni, erőszakot alkalmazni. Mindenki szeme láttára seregének sorai előtt néhány emberével bátran előre rohant, összecsapott velük, megfuttatta őket és kényszeríttette, hogy szavát megfogadják[114]”.  A felkelés után a székely előkelők Prázsmáron 1519 június 27-én  Szapolyai János előtt kölcsönös szövetségi szerződést kötöttek arra vonatkozóan, ha legközelebb Székelyföldön felkelés törne ki, azt közös erővel törik meg[115]. A lázadás eredményeként 1521-ben Szapolyai a lázadó székelyek birtokát sajátíttatta ki, majd azokat adományozta el, mely szintén ellentétes volt az ősi székely joggal.[116]


Zárszó

 

Az 1526-os mohácsi vészben Szapolyai erdélyi hada már nem tudott részt venni, ugyanis a csatatéren felállított csapatok türelmetlennek bizonyultak, s a támadást a segéderők megérkezése előtt megkezdték.

A középkori magyar királyság felbomlása, a török veszedelem állandósulása és az erdélyi fejedelemség megalakulása megváltoztatta a székely társadalomfejlődés körülményeit. Megnőtt a nagy katonai hagyományokkal rendelkező székelység jelentőssége, mégpedig úgy, hogy az államvezetés rájuk akarta alapozni katonai biztonságát. A fejedelmi politika katonáskodásuk fejében igyekezett ősi jogaikat biztosítani, s megvédeni őket a primori és földesúri önkényeskedésektől.

A székelység gyakorlatilag a XVI. század elejéig őrizte meg ősi szabadságjogait, határvédő és katonai szerepének köszönhetően. A társadalmi-rendi tagozódás megállíthatatlannak bizonyult. Bizonyos közrendű székelyek menthetetlenül jobbágysorba süllyedtek, egyúttal megszűnt katonai funkciójuk, de adófizetési és egyéb kötelezettségeik keletkeztek. A székelység történetét továbbra is végig kíséri a szabadságért való kitartó küzdelem és a magyar nemzettel való közös gondolkodás eszméje (bizonyítéka ennek a Rákóczi szabadságharchoz, az 1848-49-es szabadságharchoz, 1956-os forradalomhoz való viszonyulásuk).

A székelység nemcsak a magyar történelemben játszott fontos szerepet és hagyott ránk értékes örökséget, hanem a krónikánkban nem említett, de a tárgyi emlékekben és  a hagyományokban is megőrzött kultúrkincseket. A középkori tárgyi emlékek közül említésre méltóak a székelyföldi templomok, melyek nemcsak a már említett freskóikban, hanem egyéb építészeti elemeikben is megőrizték a múltat. Kiemelkedő jelentőségű ezek körül többek között a csíkdelnei-, a csíkrákosi-, a sepsiszentgyörgyi-, marosvásárhelyi templom, melyeknek stílusjegyeiben felfedezhető mind a románkor, és mind a gótika jellege.

Az egyházi építészet mellett a védelmi rendszerhez kapcsolódó várépítészet is romjaiban megőrizte a középkor emlékeit. Néhány várat dolgozatomban már említettem (pl. kézdiszentléleki Perkő és a szintén háromszéki Várhegy). Azonban vannak olyan erődök, várak, amelyeket a krónikák nem említenek, de a középkorból maradtak ránk (pl. Firtos vára, Budvár, csíkrákosi pogányvár, az Aporok ősi fészke - Bálványosvár, Maros megyei Sóvárad vára.)

Mivel Székelyföldön építőanyagként elsősorban a fát használták, ezért egyéb középületek az idő és a háborúk martalékává váltak. Feltételezhetően azonban a települések megőrizték középkori szerkezetüket. Ennek nyomai a mai napig megtalálhatóak. A székely települések rendjét alapvetően a nemzetségi szervezet (a tízesek) szerinti felosztás jellemezte (esetenként a mai napig jellemzi). Példaként említeném Lövétét és Farkaslakát. Farkaslakán a mai napig nemzetségi nevekről elnevezett utcák vannak számon tartva (Hadnagyok utcája, Fancsaliak utcája).

Egyéb kultúrkincseket is találunk a régióban, melyek szintén csak a székelységre jellemzőek. Ezek közül a legfontosabb mindenképpen az idegenben ámulatot kiváltó, formakincsekben gazdag „székely kapuk” sokasága. Tudomásunk szerint a legrégebbi székely kapu a Maros megyei Mikházán található, melynek építési ideje a XVII. század második fele. Mivelhogy a kapuk alapanyaga cserfából van, ezért az is csodaszámba megy, hogy korunkig megőrződött egy, mintegy négyszáz éves kapu is. Bátran gondolhatjuk, hogy a kapuk állítása már a középkorban is elterjedt volt. Egyesek szerint a székely kapuk egész Perzsáig vezethetőek vissza, mások szerint pedig ezen építmények egész Magyarországon, sőt egész Európában elterjedtek voltak. Tény, hogy hasonló szerkezetű kapuk más nemzeteknél is megtalálhatóak (lengyelek, s az ázsiai újgurok).

Az említetteken túl a székely néphagyomány több középkori szokást, rítust őrzött meg. A teljesség igénye nélkül végül megemlítenék néhányat: Apáczán a kakaslövés, Udvarhelyszéken a regölés, archaikus népi imádságok (egész Székelyföldön), csíksomlyói „Baba Mária” tisztelet.

A középkori székelység írott forrásainak feltárása többé-kevésbé befejeződött, azonban a tárgyi emlékeké - melyek számbavételéhez a régészet szolgál segítségül – még várat magára.


Mellékletek

 

Erdély - kattintson a bezáráshoz

1.       Melléklet: Erdély a 13. században. /www.kepido.oszk.hu/

2. Melléklet Erdély közigazgatási egységei a XV. században http://mek.oszk.hu/02100/02109/html/70.html#77 – Erdély története I. kötet

1 Aranyosszék
2 Kászonszék
3 Kézdiszék

4 Szászvárosszék
5 Szászsebesszék
6 Szerdahelyszék

7 Újegyházszék
8 Nagyselykszék
9 Kőhalomszék

10 Medgyesszék
11 Segesvárszék
12 Brassó vidéke


3. Melléklet. Székely székek a XV. században /Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzat történet (Mentor Kiadó – Marosvásárhely, 2002.)/


4. Melléklet. Kenyérmezei csata - 1. Szász és a moldvai könnyű lovasság; 2. Bátori nehézlovassága; 3. Székely és magyar nemesi könnyűlovasság 4. Kinizsi nehézlovassága  /Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig (Zrínyi kiadó – Budapest, 2005.)


 

5. melléklet (Vofkori László: Székelyföld útikönyve  I. – Cartographia Kft. – Budapest, 1998.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Felhasznált irodalom

 

 

1.      A magyar középkor irodalma (Magyar Remekírók – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.)

2.      A magyar parasztháborúk irodalma 1437-1514. - összeállította: Geréb László (Hungária Könyvkiadó N. V., Budapest, 1950.)

3.      Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei – ford.: Kulcsár Péter (Balassi Kiadó – Budapest, 1995.)

4.      Árpád-kori és Anjou-kori levelek (XI-XIV. század) – sajtó alá rendezte Makkai László és Mezey László (Nemezeti Könyvtár - Gondolat Kiadó – Budapest, 1960.)

5.      Benkő József: Transsilvania Specialis (1778) – Szabó György fordítása (Kriterion Könyvkiadó – Bukarest-Kolozsvár, 1999.) II. kötet

6.      Connert János: A székelyek intézményei a legrégibb időktől az 1562-iki átalakulásig (Kolozsvár, 1901.)

7.      Corpus Juris – Magyar Törvénytár (1000-1526) - (www.mek.oszk.hu)

8.      Dr. Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig (1938 – Reprint Kiadás: Pallas-Akadémia -  Csíkszereda, 1994.)

9.      Dr. Réthy László: A székelyek s a magyar honfoglalás /Ethnographia – 1890. 24-37.o./

10.  Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás (Antológia Kiadó – Lakitelek, 1994.)

11.  Istvánffy Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája – ford. Tállyai Pál a XVII. században (Balassi Kiadó – Budapest, 2001.) – I. kötet

12.  Jakab Elek; Szadeczky Kardoss Lajos: Udvarhely Vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig  (1901. – Reprint kiadás: Pallas-Akadémia -  Csíkszereda, 1994.)

13.  János minorita Nagy Lajosról szóló krónikatöredéke - Középkori Krónikások XI. – ford.: Dr. Dékáni Kálmán (Atheneum – Budapest, 1910.)

14.  Jancsó Benedek: Erdély története (Pallas Stidió – Attraktor Kft. – Budapest, 2002.)

15.  Kállay Ferentz: Históriai értekezés a nemes székely nemzet eredetéről, hadi és polgári intézeteiről a régi időkben (Nagyenyed, 1829.)

16.  Kiszely István:  A magyarság őstörténete (Püski – Budapest, 1996)

17.  Középkori históriák oklevelekben (1002-1410) – szerk.: Kristó Gyula (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár – Szeged, 1992.)

18.  Magyar Középkor (997-1526) forrásgyűjtemény – összeállította: Nagy Gábor (Tóth Könyvkereskedés és Kiadó – Debrecen, é.n.)

19.  Magyar történelmi kronológia (Tankönyvkiadó – Budapest, 1984)

20.  Markó Árpád: Magyarország hadtörténete (Országos Közoktatási Tanács – Budapest, 1943.)

21.  Nagy Géza: A székelyek és a pannóniai magyarok /Ethnographia – 1890. 165-179.o./

22.  Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tetteiről (Kossuth könyvkiadó – Budapest, 1972)

23.  Oláh Miklós: Attila – ford.: Kulcsár Péter (Humanista történetírók – Szépirodalmi Könyvkiadó – Budapest, 1977.)

24.  Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzat történet (Mentor Kiadó – Marosvásárhely, 2002.)

25.  Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig (Zrínyi kiadó – Budapest, 2005.)

26.  Petrus Ransanus – A magyarok történetének rövid foglalata – ford. Blazovich László és Sz. Galántai Erzsébet (Osiris Kiadó – Budapest, 1999.)

27.  Ráduly János: Rovásíró őseink (Firtos Művelődési Egylet – Korond, 1995)

28.  Ráduly János: A Rovásírás vonzásában (Firtos Művelődési Egylet – Korond, 1998)

29.  Rásonyi László: Hidak a Dunán (Magvető Kiadó, Budapest, 1981.)

30.  Rugonfalvi Kiss István: A nemes székely nemzet képe (Lehotai Pál kiadása – Debrecen, 1939) – I. kötet

31.  Szabó Károly - A régi székelység — Székely történelmi és jogi tanulmányok (Stein János — Kolozsvár, 1890.)

32.  Szádeczky Kardoss Lajos - A székely nemzet története és alkotmánya (Franklin Társulat – Budapest, 1927. – Reprint; Akadémiai Kiadó, 1993.)

33.  Székely oklevéltár I. – szerk.: Szabó Károly (Kolozsvár, 1872.)

34.  Székely felkelés 1595-96-ban. Szerk. Benkős Samu, Demény Lajos, Vekov Károly (Kriterion Kiadó – Bukarest, 1979.)

35.  Szilágyi Sándor: Erdélyország története tekintettel mívelődésére I. (Kiadja Heckenast Gusztáv – Pest, 1866.)

36.  Tagányi Károly: A honfoglalás és Erdély – Megvilágításul a székely kérdéshez -  /Ethnographia – 1890. 213-223.o./

37.  Taurinus István: Paraszti Háború – ford.: Geréb László (Budapest Irodalmi. Művészeti és Tudományos Intézet, 1946.)

38.  Túróczi János: A magyarok krónikája – ford.: Horváth János (Magyar Helikon - Budapest, 1978.)

39.  Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. (Teleki-Pro-Print Kiadó –  Budapest,-Csíkszereda, 1998.)

40.  Werbőczy István: Hármaskönyve – ford.: Dr. Kolosvári Sándor és Dr. Óvári Kelemen (Franklin Társulat – Budapest, 1897.)

 

 

Képek jegyzéke

 

1.        oldal - A magyarok bejövetele Pannóniába a Képes Krónikában. Képes Krónika (Chronicon Pictum) I. Magyar Helikon, Budapest, 1964, 21. oldal (f 11), Országos Széchényi Könyvtár.

2.        oldal – 1. csíkmadarasi jegyespár (Szőcs Áron és Juhász Kata) 1914.; 2. Székelyek a Rákosi-Hargitán a 30-as években 3. csíkszentdomokosi öregek (Márton Ferenc és neje) 1980. /saját gyűjtés/

3.        oldal – lövétei székely pár (XX. század eleje) /saját gyűjtés/

5.        oldal - Anonymus könyvének első oldala a magyarok cselekedeteiről. Anonymus: Gesta Hungarorum. Fordította Pais Dezső. Magyar Helikon, Budapest, 1975. Országos Széchényi Könyvtár.

6.        oldal - A hunok bejövetele Pannoniába. Képes Krónika (Chronicon Pictum) I. Magyar Helikon, Budapest, 1964, 7. o. (f4a), Országos Széchényi Könyvtár.

10. oldal - László herceg birokra kél a leányrabló kunnal. Képes Krónika (Chronicon Pictum) I. Magyar Helikon, Budapest, 1964, 72. o. (f.36'a). Országos Széchényi Könyvtár, Budapest; Gelence (Ghelinta, Románia). Szent László és a kun párviadala. László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993, 68. o.

11. oldal - Kálmán fiát, II. Istvánt megkoronázzák. Képes Krónika (Chronicon Pictum) I. Magyar Helikon, Budapest, 1964, 108. o. (f.54'b). Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

12.    oldal - II. Géza koronázása. Képes Krónika (Chronicon Pictum) I. Magyar Helikon, Budapest, 1964, 117. o. (f.59a). Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

13.    oldal - II. András aranypecsétjének elő- és hátlapja. Balázs György - Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése. Novotrade Rt, Budapest, 1990, 56. o. Szelényi Károly felvétele

14.    oldal - A tatárok első bejövetele. Képes Krónika (Chronicon Pictum) I. Magyar Helikon, Budapest, 1964, 125. o. (f.63b). Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

16.    oldal - István ifjabb király pecsétje (1269 - előlap, másolat). MTA Művészttörténeti Kutatóintézet, Budapest. Makky György felvétele

22.    oldal - A nikápolyi csata - a kép bal szélén I. Bajazid szultán, miniatúra, 1523. Fehér Géza: Török miniatúrák a magyarországi hódoltság korából. Magyar Helikon/Corvina, Budapest, 1975, I. tábla. Isztambul, Topkapu Szeráj Múzeum

23.    oldal - Zsigmond király. Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította: Horváth János. Magyar Helikon, Budapest, 325. o. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

24.    oldal - Eretnekek agitációja parasztok közt, fametszet. Aeneas Silvius Piccolomini: Pápa vagy zsinat? Magyar Helikon, Budapest, 1980, 127. o.

25.    oldal - Jagelló Ulászló síremléke, 1434. Schallaburg 1986, Polen im Zeitalter der Jagellonen 1386-1572. Wien.1986, 1. színes kép. Krakkó, Wawel

27. oldal - Mátyás monogramos fapajzs, 15. század második fele. A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 2. Főszerkesztő: Kovács Tibor. Helikon, Budapest, 1996, 44. o. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest. Fotó: Dabasi András

29.    oldal - Marlianus-kódex. Bibliotheca Corviniana. Szerkesztette: Csapodi Csaba-Csapodiné Gárdonyi Klára. Magyar Helikon - Corvina, Budapest, 1981, 88. kép. Volterra, Bibliotheca Guarnacci

30.    oldal - Petrus Ransanus nápolyi követ beszédet mond Mátyás és Beatrix előtt - miniatúra, 1480-as évek vége. Csukovits Enikő: Liliom és holló. Új Képes Történelem. Magyar Könyvklub- Helikon, Budapest, 1997, 67. o. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

31.    oldal - Zsoldosok tábora Bonfini művének német kiadásából - fametszet, 1545. E. Kovács Péter: Matthias Corvinus. Officina Nova, Budapest, 1990, 105. o.

32.    oldal - II. Ulászló - rézmetszet a Mausoleumból, 17. század. A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc. Officina Nova, Budapest, 1995, 195. o.

36.    oldal - Oláh Miklós esztergomi érsek - rézmetszet. A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc. Officina Nova, Budapest, 1995, 211. o.

38.    oldal - Dózsa György kínhalála - német fametszet. Zolnay László: Kincses Magyarország. Magvető, Budapest, 1977, 279. o.; Werbőczy István címere. Acsády Ignác: A magyar birodalom története. Athéneum, Budapest, 1903, II. kötet, 81. o.

39.    oldal - Közszékely bunkósbottal - vízfestmény. Bertényi Iván-Diószegi István-Horváth Jenő-Kalmár János-Szabó Péter: Királyok könyve. Officina Nova, Budapest, 1993, 126. o.

A saját gyűjtésű képeken kívül a fenti képek elektronikus formában a www.kepido.oszk.hu honlapról tölthetők le.



[1] lásd 5. számú melléklet

[2] Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. (Teleki-Pro-Print Kiadó –  Budapest,-Csíkszereda, 1998.) (továbbiakban: Varga)

[3] Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. (Teleki-Pro-Print Kiadó –  Budapest,-Csíkszereda, 1998.) 82. o.

[4] Varga

[5] Kiszely István:  A magyarság őstörténete (Püski – Budapest, 1996) 270. o.

[6] Dr. Réthy László: A székelyek s a magyar honfoglalás (Ethnographia – 1890. 24-37. o.)

[7] Tagányi Károly: A honfoglalás és Erdély – megvilágításul a székely kérdéshez (Ethnographia 1890. 213-223. o.)

[8] Nagy Géza: A székelyek és a pannóniai magyarok (Ethnographia 1890. 165-179. o.)

[9] Szadeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya (Bp. – 1927; reprint – Akadémiai Kiadó – Budapest, 1993.) 16. o.

[10] Jancsó Benedek: Erdély története (Pallas Stúdió – Attraktor Kft. – Budapest, 2001.) 32-33. o.

[11] Herényi István: Magyarország nyugati végvidéke 800-1242. (Argumentum kiadó,1996.) 51-52. o.

[12] A magyar középkor irodalma - P. Mester: A magyarok cselekedeteiről – ford.: Pais Dezső (Magyar Remekírók – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.) 56. o.

[13] A magyar középkor irodalma – Kézai Simon: Magyarok viselt dolgai – ford.: Bollók János (Magyar Remekírók – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.) 132-133. o. (továbbiakban Kézai)

[14] Rásonyi László: Hidak a Dunán (Magvető Kiadó, Budapest, 1981.) 48-81. o.

[15] A magyar középkor irodalma – Képes Krónika– ford.: Bollók János (Magyar Remekírók – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.) 185. o. (továbbiakban Képes Krónika)

[16] Túróczi János – A magyarok krónikája – ford.: Horváth János (Magyar Helikon - Budapest, 1978.) 74-75. o. (továbbiakban Túróczi Krónika)

[17] Petrus Ransanus – A magyarok történetének rövid foglalata – ford. Blazovich László és Sz. Galántai Erzsébet (Osiris Kiadó – Budapest, 1999.) II. fejezet; 39. o.

[18] Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei – ford.: Kulcsár Péter (Balassi Kiadó – Budapest, 1995.) Első tized / 7. könyv; 154. o. (továbbiakban Bonfini)

[19] Oláh Miklós: Attila – ford.: Kulcsár Péter (Humanista történetírók – Szépirodalmi Könyvkiadó – Budapest, 1977.) – XVIII. fejezet, 388-389.l. (továbbiakban Oláh Miklós)

[20] Dr. Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig (1938 – Reprint Kiadás: Pallas-Akadémia -  Csíkszereda, 1994.) – 16. o.

[21] pl. Roska Márton

[22] Benkő Lóránd: Beszélnek a múlt nevei – Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről (Akadémiai Kiadó – Budapest, 2003) – véleménye szerint a székelyek először nem Udvarhely-széket, hanem Királyföldet, a Mezőséget és Maros-széket vették birtokukba. Udvarhely-, Csík-, Kászon-, Gyergyó-, Háromszék benépesítésére később kerülhetett sor. Kifejti hogy a székelyek mai lakhelyükre való költözésének az egyik oka a szászok XII. századi megjelenése. Tehát a XII. századig a mai „Szász-, illetve Királyföldön” lakó székelyek helyére költöztek a szászok. 85-124. o.

[23] A magyar középkor irodalma - P. Mester: A magyarok cselekedeteiről – ford.: Pais Dezső (Magyar Remekírók – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.) 56-57. o.

[24] Bővebben a témát László Gyula dolgozta fel A Szent Lászó-leganda Középkori Falképei című munkájában (Tájak-Korok-Múzeumok Könyvtára – Budapest, 1993.)

[25] Képes Krónika – 279-281. o.;

[26] Túróczi Krónika - 185-186. o.

[27] Bonfini - Második tized / 9. könyv; 348. o.

[28] Herényi István: Magyaroszág nyugati végvidéke 800-1242. (Argumentum kiadó,1996.) 51-52. o.

[29] Képes Krónika – 289-291. o.; Bonfini – Második. Tized / 9. könyv; 363-364 . o.

[30] Könyves Kálmán (1095-1116) második feleségének, a szuzdali nagyfejedelem lányának, Eufémiának (akit Kálmán házasságtörés miatt elűzött) trónkövetelő fia.

[31] Magyar Középkor (997-1526) forrásgyűjtemény – összeállította: Nagy Gábor (Tóth Könyvkereskedés és Kiadó – Debrecen, é.n.) – 184. o.  (továbbiakban: MK) „…az egész nép, kezdve Warastól egészen Boraltig a sebesföldi székelyek földjével és Daraus[31] földjével egy nép legyen és egyetlen bíró ítéljen fölötte, minden ispánság teljességgel megszűnve a szebenin kívül.”

[32] A szerzők utalnak arra, hogy a három székből álló Háromszék: Kézdi-, Orbai-, és Sepsi székből állnak. Ezen elnevezések azonosíthatok a későbbi Szászsebes, Szászorbó, Szászkézd nevezetű területekkel. Miután a háromszéki székelység elfoglalta jelenlegi lakhelyét (a mai Háromszéket) magával hozta régi területi elnevezésüket, azonban az otthagyott területek is megőrizték korábbi elnevezésüket.

[33] Középkori históriák oklevelekben (1002-1410) – szerk.: Kristó Gyula (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár – Szeged, 1992.) 37-38. o. (továbbiakban: KHO)

[34] Bodony = Vidin – mai Bulgária

[35] IV. Béla király Türje nembeli Joachim ispán fiainak, Fülöp zágrábi püspöknek és Tamás krakkói ispánnak (1250. június 23.) KHO – 48. o.

[36] A kézdii székelyek letelepítése V. István (1270-1272) nevéhez köthető, melyről egy 1291-es oklevél tanúskodik, melyben az aranyosszéki székelyeket jogaikban III. András megerősíti – Benkő József: Transsilvania Specialis (1778) – Szabó György fordítása (Kriterion Könyvkiadó – Bukarest-Kolozsvár, 1999.) II. kötet 283-287. o.; Az aranyosszékieket jogaikban megerősítette továbbá Zsigmond 1394-ben és 1436-ban (SZOT: 130-133); Mátyás pedig 1484-ben (SZOT: 133.)

[37] A tatárjárás emlékezete – szerk. Katona Tamás (Magyar Helikon – Budapest, 1981.) – 319. o.

[38] A tatárjárás emlékezete – szerk. Katona Tamás (Magyar Helikon – Budapest, 1981.) – 321. o.

[39] háromszéki Kézdiszentlélek fölötti Perkő kápolna helyén lehetett

[40] Székely oklevéltár I. (továbbiakban SZOT.) – szerk.: Szabó Károly (Kolozsvár, 1872.) 8.l.

[41] Jakab Elek; Szadeczky Lajos: Udvarhely Vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig  (Pallas-Akadémia -  Csíkszereda, 1994.) – 102. o.

[42] „Kun törvények” alapján telepeiket a Duna-Tisza közén, a maros mentén, a Maros és a Kőrös, valamint a Temes és a Maros közötti területeken határozták meg. – Magyar történelmi kronológia (Tankönyvkiadó – Budapest, 1984) – 54. o. (továbbiakban: MTK)

[43] KHO – 110-111. o.

[44] www.hodmezovasarhely.hu

[45] Szadeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya (Bp. – 1927; reprint – Akadémiai Kiadó – Budapest, 1993.) 85. o.

[46] Árpád-kori és Anjou-kori levelek (XI-XIV. század) – sajtó alá rendezte Makkai László és Mezey László (Nemezeti Könyvtár - Gondolat Kiadó – Budapest, 1960.) 200. o.

[47] Benkő József: Transsilvania Specialis (1778) – Szabó György fordítása (Kriterion Könyvkiadó – Bukarest-Kolozsvár, 1999.) II. kötet 286-287. o.

[48] Jakab Elek; Szadeczky Lajos: Udvarhely Vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig  (Pallas-Akadémia -  Csíkszereda, 1994.) – 206. o.

[49] Küküllei, János minorita, Túróczi, Ransanus, Bonfini

[50] Középkori Krónikások XI. – János minorita Nagy Lajosról szóló krónikatöredéke – ford.: Dr. Dékáni Kálmán (Atheneum – Budapest, 1910.) 62-64. o.

[51] A magyar középkor irodalma – Küküllei János – Lajos király viselt dolgai – ford.: Bollók János (Magyar Remekírók – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.) 341. o. (továbbiakban: Küküllei)

[52] Bonfini: 456-457. o.

[53] SZOT.: 62. o.

[54] Küküllei János: 361. o.

[55] A XIV. század közepére az Aranyhorda a Dnyeszteren túlra vonult vissza, az uratlanul maradt "moldován föld" magyar fennhatóság alá került, máramarosi román vajdák: Drág, majd fia Szász igazgatták. Egy másik máramarosi vajda, Bogdán döntötte meg uralmukat 1359 körül és szervezte meg a Moldvai Fejedelemséget. A később magyar hűbéressé lett ország Haliccsal egyidőben hódolt meg Lengyelországnak, bár néha még elismerte a magyar fennhatóságot is. A másik román állam, Havasalföld 1330 körül, Károly sikertelen hadjárata után szerveződött önálló fejedelemséggé. Területe a Szörényi bánságból (Olténia) és az Olton túli Munténiából állt. Vajdáik, ha meghódoltak a magyar királynak, a szörényi báni címet is viselték, Fogarasföld urai is voltak, 1394-től a török és magyar hűbér közt ingadoztak. (http://mek.oszk.hu/01900/01948/html/index6.html)

 

[56] SZOT: 82. o.

[57] SZOT: 297. o.; Kászoniakat jogaikban Mátyás  /1462. december 9-én/ és II. Ulászló is /1515. Szeptember 4-én/ megerősítette (SZOT. I.: 194-196. o.)

[58] Jakab Elek; Szadeczky Lajos: Udvarhely Vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig  (Pallas-Akadémia -  Csíkszereda, 1994.) – 217-218. o. /A hadjárat során Maróthi János egykori székely ispán, ekkor macsói bán a románokat a törökökkel együtt legyőzte: Rádult elűzte s székébe Dán vajdát helyezte vissza./

[59] A magyar parasztháborúk irodalma 1437-1514. - összeállította: Geréb László (Hungária Könyvkiadó N. V., Budapest, 1950.)  69. o.

[60] SZOT: 116-119. o.

[61] Marosvásárhely

[62] Kézdivásárhely – egy Izabbella királyné által 1557-ben kelt kiváltságos levél alapján biztosra vehető, hogy 1427-ben Zsigmond királytól kapta jogait. (SZOT: 122-124)

[63] MK 380. o.

[64] A nemes székely nemzet képe – szerk.: Rugonfalvi Kiss István (Lehotai Pál kiadása – Debrecen, 1939) – I. kötet 193-194. o. (továbbiakban: Rugonfalvi)

[65] Bonfini III. tized, 5. könyv: 597. o.

[66] Bonfini III. tized, 5. könyv: 598-600. o.

[67] Bonfini III. tized, 5. könyv: 608-609. o.

[68] A székely jogokról eddig nem ejtettem szót, de néhány mondatban mindenképp szükségesnek tartom. A székelyeket mint ősfoglalókat tartották számon a középkori kori Magyarországon, ebből kifolyólag az ország többi lakóitól eltérő szabályok vonatkoztak rájuk. Mint szabad és hadköteles nemzet, eredetileg a királynak vagy az államnak adófizetéssel nem tartoztak. Néhány ünnepélyes alkalomkor (királyi koronázás, királyi utód születése, király lakodalmakor) ajándékképpen telkenként 1-1 ökröt adtak. Saját  területi egységekkel (székely székek hatásköre: katonai, bíráskodási, és közigazgatási), maguk által választott tisztviselőkkel rendelkeztek. Székely főtisztek: hadnagy (kapitány), királybíró. Vice (al) tisztek: alkapitány, alkirálybírák, dullók (szolgabírók), székülők, a jegyzők és a számvevők. Az uralkodó „helytartója” a székely ispán volt, aki általában a királyi Magyarországról származott. Végül s nem utolsó sorban meg kell említeni a székelyek először kettes, később hármas rendi tagozódását. Először a főrendek (seniores) és a közszékelyek (communitas), később a főrendűek (primorok), lófők (primipili), gyalogok (1473-tól) tagozódás volt érvényben. A székelység minden tagja eredetileg egyenlő jogokkal bírt, mely a XIV. század végétől kezdett differenciálódni, s 1562-ben váltak végleg teljesen külön rendűekké s egyesek jogfosztottakká (jobbágyokká). A székely történelem meghatározó eleme a katonáskodáson kívül, a közrendűek részéről való folyamatos felkelések, panaszok sorozata az önkényeskedő főrendűekkel szemben.

[69] írásba foglalták, hogy ősi szokások szerint a magvaszakadt székely birtokon lehetőség van a leányörökösödésnek. /Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzat történet (Mentor Kiadó – Marosvásárhely, 2002.) – 22. o./

[70] Jancsó Benedek: Erdély története (Pallas Stidió – Attraktor Kft. – Budapest, 2002.) – 72. o. (továbbiakban: Jancsó)

[71] Jakab Elek; Szadeczky Lajos: Udvarhely Vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig  (Pallas-Akadémia -  Csíkszereda, 1994.) –  219. o.

[72] Bonfini – III. tized, 10. könyv: 730-731. o.

[73] Szadeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya (Bp. – 1927; reprint – Akadémiai Kiadó – Budapest, 1993.) 90. o.; Szilágyi Sándor: Erdélyország története tekintettel mívelődésére I. (Kiadja Heckenast Gusztáv – Pest, 1866.) - 156. o. (továbbiakban: Szilágyi)

[74] lásd. az 1466-os zabolai gyűlés határozatát

[75] MK 521-522. o.

[76] Bonfini – IV. tized, 1. könyv : 748-754. o.

[77] Bonfini – IV. tized, 6. könyv : 845-846. o.

[78] Bonfini – IV. tized, 6. könyv : 846. o.

[79] Bonfini – IV. tized, 6. könyv : 848. o.

[80] lásd a A székelyek eredete és megtelepedésük Erdélyben című fejezetet

[81] Túróczi: 13-14. o.

[82] Túróczi: 74-75. o.

[83] Ráduly János: Rovásíró őseink (Firtos Művelődési Egylet – Korond, 1995); Ráduly János: A Rovásírás vonzásában (Firtos Művelődési Egylet – Korond, 1998); Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás (Antológia Kiadó – Lakitelek, 1994.)

[84] Bonfini IV. tized 9. könyv: 902. o.

[85] „A mi időnkben nem is kételkedik senki benne, hogy a székelyek azoknak a hunoknak a maradékai, akik először jöttek be Pannóniába, és mert az ő népük, úgy látszik, nem keveredett azóta sem idegen vérrel, erkölcseikben is szigorúbbak, a földek felosztásában is különböznek a többi magyaroktól.” – Turóczi – 74-75.

[86] „Itt élnek a székelyek, e vad és harcias nemzet, közöttük nincs sem nemes, sem paraszt, a svájciakhoz hasonlóan valamennyien egyenlő jogokat élveznek.” Az idézet 1527-ből származik: Brodarics István – Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről – ford.: Kulcsár Péter (Humanista történetírók – Szépirodalmi Könyvkiadó – Budapest, 1977.) 299.l.

[87] Oláh Miklós ábrázolásról bővebben a későbbiekben lesz szó

[88] Jancsó: 82. o.

[89] „Azt mondogatta, hogy jobb volna Felségednek, ha az egész Székelyföldön büdös dögök hevernének, mint hogy székelyek lakjanak…” – 1492. December 12-i nagysolymosi székely nemzetgyűlés folyamodványából

[90] „aki Felségedhez akar folyamodni, két feje legyen, hogy ha az egyiket elveszti, a másikat feltehesse.” – 1492. December 12-i nagysolymosi székely nemzetgyűlés folyamodványából /lásd az alábbi jegyzetet/

[91] Szadeczky Kardoss Lajos — A székely nemzet története és alkotmánya (Bp. — 1927; Reprint — Akadémiai Kiadó — Budapest, 1993.) 96 .l.

[92] Jancsó:  82.; Rugonfalvi: 204-205.l.; Szilágyi: 166-168

[93] „ezernégyszázkilencvenharmadik évben mindenki nagy bánatára elköltözött e világból Geréb Mátyás (…), valamint Báthori István ez a háborúban és békében roppant tekintélynek örvendő, okos ember. Báthoti helyébe, aki Erdély előljáróságáról velemivel előbb önként lemondott, a király Losonci Lászlót és Drágfi Bertalant nevezte ki.” Bonfini V. tized 3. könyv: 971. o.

[94] Bonfini V. tized 3. könyv: 971. o.

[95] Rugonfalvi: 207. o.

[96] ezentúl a székelyek senki házát földúlni ne merészeljék, sem senkit közűlök saját hatalmuknál fogva (propria auctoritate) a székely ispán tudta nélkül halálos bűnre ne ítélhessenek, örökös hűtlenség bélyegének terhe nélkül.”

[97] Az oklevelet közölte - Szabó Károly: A régi székelység Székely történelmi és jogi tanulmányok (Stein János Kolozsvár, 1890.) 163-165.l.; 177-180.l.; 192-193.l.

[98] u.o.  - 177-180.l.

[99] u.o.  - 192-193.l.

[100] A székelyek ősidőktől kezdve tartottak nemzetgyűlést, ahol jogalkotó és igazságszolgáltatási kérdésekben határoztak. A székely nemzetgyűlés főben járó ügyekben is ítélt, nemzetárulás és pártütés esetén. A székely nemzetgyűlést tetszésük szerint bármikor összehívhatták, azonban erre a székely ispánnak vagy királyi biztos is összehívhatta. /Connert János: A székelyek intézményei a legrégibb időktől az 1562-iki átalakulásig (Kolozsvár, 1901.)/ 106-115. o.

[101] Udvarhely városában tartott székely nemzeti gyűlés végzései (kelt Udvarhelyt 1505. nov. 23-án) – SZOT I. - 306-309. o.

[102] SZOT I. - 306-309. o.

[103] u.o.

[104] Szadeczky Kardoss Lajos — A székely nemzet története és alkotmánya (Bp. — 1927; Reprint — Akadémiai Kiadó — Budapest, 1993.) 101-102.l.

[105] Oláh Miklós: Attila – ford.: Kulcsár Péter (Humanista történetírók – Szépirodalmi Könyvkiadó – Budapest, 1977.) – XVIII. fejezet, 389 .l.

[106] Istvánffy Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája – ford. Tállyai Pál a XVII. században (Balassi Kiadó – Budapest, 2001.) – IV. könyv, 111. l  (IM)

[107] IM. 112. l

[108] 1506. Agyagfalvi nemzetgyűlés végzései – SZOT I. 313-316. o.

[109] Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a XIV-XVI. században (Székely felkelés 1595-96-ban. Szerk. Benkős Samu, Demény Lajos, Vekov Károly – Kriterion Kiadó – Bukarest, 1979.) 23. o.

[110] kiket Barlabási Lénárt vezetett a harcba – Szilágyi: 181. o.

[111] Taurinus István – Paraszti Háború – ford.: Geréb László (Budapest Irodalmi. Művészeti és Tudományos Intézet, 1946.) 77-78. o.

[112] Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tetteiről (Kossuth könyvkiadó – Budapest, 1972) – 199. o.

[113] Werbőczy István – Hármaskönyve – ford.: Dr. Kolosvári Sándor és Dr. Óvári Kelemen (Franklin Társulat – Budapest, 1897.) 382-385. o.

[114] Oláh Miklós: Attila – ford.: Kulcsár Péter (Humanista történetírók – Szépirodalmi Könyvkiadó – Budapest, 1977.) – XVIII. fejezet, 390 .l.

[115] SZOT. I.: 337. o.

[116] Szilágyi I: 182-183. o.